Élet és tudomány

Küzdelem a vidrák megmentéséért - Vidrasors

Megjelent az Élet és tudomány 2008. októberi számában

Írta: Farkas Csaba

 A Csizmazia György Országos Természetfilm-fesztiválon, melynek színhelye minden évben a Csongrád megyei Pusztaszer, az idén az elsődíjas alkotás a Vidrasors című film lett. Főszereplője Gera Pál, az Alapítvány a Vidrákért szervezet létrehozója, Balogh Márta, a Somogy megyei Lábod-Petesmalmon működő Vidrapark nevű vidramenhely munkatársa, és Viki, a megmentett, kis nőstény vidra, „akinek” felnevelését-nevelkedését követi nyomon a film.  

Milyen a vidraállomány helyzete Magyarországon? Ez a kérdés mostanában sok emberben felvetődik – mondja Gera Pál –, akiknek a figyelmét a fődíjat nyert film a vidrákra irányította. Az Alapítvány a Vidrákért 1995-ös létrejötte óta folyamatos állományfelmérést végez; megállapításai szerint Európában hazánk az egyik olyan ország, ahol a legtöbb (2000–5000) vidra él. Ennél pontosabb adatra a legendásan rejtett életű – bár olykor meglepően „nyilvánosságbarát” – vízi ragadozóval kapcsolatban nem juthatunk. Legnagyobb az állománya a halastavakkal bőven ellátott Délnyugat-Dunántúlon és az Alföldön, de nagy folyóinknál is mindenütt megtalálható. Az említett számadat egyébként nagyon jónak mondható a korábbi időszakokhoz képest. A vidra korábban a vadászható fajok kategóriájába tartozott, irtották is halfogyasztása és értékes gereznája miatt, ahogyan tudták, melynek eredményeként 1972-ig, védetté nyilvánításáig, a hazai állomány csaknem kipusztult. A védetté, majd 1974-ben a fokozottan védetté nyilvánítása, és az ezzel kapcsolatos, hathatós természetvédelmi ellenőrzés hatására fokozatosan emelkedni kezdett az állomány létszáma, mígnem elérte a mostani szintet. 2000-ben a tiszai ciánmérgezés nem érintette a vidrákat – az adott területek ismerői a „szokásos” vidranyomokat éppúgy megtalálták a mérgezés után, mint előtte.
S hogy a közelmúltban történt nagy ragadozómadár-mérgezési hullám „mellékhatásaként” pusztultak-e el vidrák? Nem valószínű – legalábbis a szakemberek ennek kapcsán nem tapasztaltak állománycsökkenést. Az is igaz, hogy a vidra elbújik halála előtt, behúzódik a föld alatti kotorékába, tehát, ha történtek is mérgezések, nem szereztek róla tudomást a természetvédők.

Ami igazán aggasztó, az a halastavak – mint kitűnő vidraélőhelyek – helyzete. Magyarországon, Európában egyedülálló módon, szomorú hungarikumként, a tógazdaságoknak is kell vízdíjat fizetniük, ami igencsak csökkenti a magyar hal piaci versenyképességét az Európai Unióban, így itthon is. Csehországban és más környékbeli országokban a haltenyésztők nem fizetnek vízdíjat (és egyébként is, a legtöbb helyen dombvidéki halastavakat üzemeltetnek, ahová nem motoros szivattyúval jut be a víz, mint a hazai, zömmel körtöltéses tavakba, hanem gravitációs úton). Nálunk a vízdíj megfizetése olyannyira megdrágítja a halat, hogy egyre több halastó-tulajdonos teszi fel a kérdést: érdemes-e a haltenyésztést tovább folytatni. A halastavak felszámolásával pedig – ami már megkezdődött – a vidraélőhelyek száma is csökkenni fog. Ezt némiképp csak a nagyon elterjedt horgászat ellensúlyozza. A horgászok ugyanis jócskán betelepítik hallal azokat a természetes vizeket, ahol halászati joguk van. Ez pedig a vidrák számára közvetlen táplálék-utánpótlást jelent (a természetes ívóhelyektől, halivadék-nevelő helyektől részben megfosztott vizek a mesterséges állománypótlás nélkül aligha fedeznék a vidra táplálékszükségletét). A horgászegyesületek telepítési célú halvásárlásai sok tógazdaságnak jelenthetnek mentőövet, így sok halastó megmaradhat vidraélőhelynek is.

S hogy a tógazdaságok tulajdonosai a rosszabbodó gazdasági helyzetben nem törekednek-e kipusztítani a tavaikban táplálkozó vidrát? „Nem, erről gondoskodik a már évek óta működő agrár-környezetgazdálkodási program, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium támogatásával” – mondja Gera Pál. A program keretében a különféle területeken – így a vizes élőhelyeken, tehát a halastavakon is – gazdálkodók jelentős támogatást kapnak, ha megőrzik az adott élőhely természeti ritkaságait. Arról, hogy a támogatást valóban a természetvédő szellemben gazdálkodók kapják meg, a nemzeti parkok igazgatóságai, illetve a zöld hatóság gondoskodik (sok halastó védett területen van, sőt 70 százalékuk a Natura 2000-es hálózat tagja, amelyet ugyancsak felügyelnek a természetvédők). Társadalmi szervezetek – az Alapítvány a Vidrákért, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület, a WWF Magyarország és így tovább – is szemmel tartják a természeti értékeknek, köztük a vidrának otthont adó területeken folyó gazdálkodást.
Az alapítvány tevékenységi körébe tartozik, többek között, az országos állományfelmérés folyamatos ellátása, illetve az, hogy gyermekeknek, felnőtteknek ismeretterjesztő előadásokat szervez a vidrákról, ismeretterjesztő kiadványokat ad ki s terjeszt. A munkába sok önkéntes is bekapcsolódik. A kiadványok az alapítványnál megrendelhetők (1156 Budapest, Nyírpalota út 60; e-mail: gerapal@t-online.hu), s az érdeklődők itt szerezhetnek tudomást a szervezet mindenkori aktuális programjairól is. Gazdálkodóknak, horgászoknak fórumot is szervez rendszeresen az alapítvány, ahol nemcsak azt tudhatják meg, miért van szükség vidravédelemre, hanem, például, azt is, miként tarthatják törvényes eszközökkel távol ezt a halragadozót vizeiktől. Egyébként, akinek kárt okoznak tavában a vidrák, akkor jár el jogszerűen, ugyanakkor hatékonyan, ha megkeresi a területileg illetékes zöld hatóságot, amelynek szakemberei tanácsot, segítséget adnak a helyben legmegfelelőbbnek ítélt védekezési módszerekkel kapcsolatban.

Mi a vidravédelem legidőszerűbb feladata? – kérdezem az alapítvány vezetőjétől. Gőzerővel épülnek az autópályák, sok az útfelújítás, és közülük sok a vizes élőhelyeket is átszeli, emiatt a vidrák gyakran a gépjárműforgalom áldozataivá válnak. E helyeken vidraalagutakat kell létrehozni. Az alapítvány sokat tesz azért, hogy létesítésükre rávegye az építtetőket, kivitelezőket. Magyarországon eddig mintegy tucatnyi vidraalagút készült, és újabbakat is terveznek.

Ha mégis balesetet szenved egy-egy vidra, vagy elárvult kölyköket találnak természetvédők, két vidramenhely is működik az országban, ahol – a Fővárosi Állat- és Növénykerten kívül – a sérült állatok gyógyítása, a kölykök felnevelése folyik. Az egyik a Szegedi Vadasparkban, amit az alapítvánnyal közösen hozott létre az intézmény, a másik a Somogy megyei Lábod-Petesmalmon, ahol Vidrapark néven működik menhely. Az elmúlt években több tucat vidra került a két helyszínre. Azóta sokuk felgyógyult, kifejlett vidra lett belőlük, melyek közül többet már szabadon is engedtek, például a Csongrád megyei Mártélyi-holtágnál.
Miért nem szaporítják állatkertjeinkben a vidrát? Azért, mert 1999-ben egy környezetvédelmi miniszteri rendelet megtiltotta Magyarországon a fokozottan védett állatok szaporítását. Ha valaki mégis tenyészteni akarná őket, annak az Országos Környezet- és Vízügyi Főfelügyelőségnél kell engedélyt kérnie ehhez. Eddig azonban – Gera Pál információi szerint – csak a veszprémi állatkert kapott engedélyt a szaporításra. Az Alapítvány a Vidrákért (amely korábban, a rendelet életbelépte előtt sikerrel szaporított vidrát) kérelmét, ami a Fővárosi Állat- és Növénykerttel, illetve a petesmalmi Vidraparkkal együtt nyújtotta be igényét a vidraszaporításra, eddig elutasították.
Sikeres lehet-e az emberközelben született és nevelkedett vidrakölykök későbbi „visszavadítása”? – kérdezem Gera Páltól. Eltekintve attól, hogy a kérdés jelen pillanatban tisztán elméleti, a szakemberek erre is találnának megoldást.  
A vizes élőhelyek már tíz éve tartó zsugorodása igencsak befolyásolja a vidrák életét. Ezért még inkább fontossá vált, hogy növeljék a halastavak és más, mesterségesen állandó szinten tartott vizek mennyiségét, tehát az emberi segítség jelentősége is egyre fontosabb a vidraállomány fennmaradásában. Az utóbbi években egyre többször észleltek szakemberek, természetjárók többedmagukkal tevékenykedő vidrákat – márpedig koráb­ban a vidra kimondottan magányos állat hírében állt. Bár hivatalos magyarázat a „csapatos vidrákra” még nem született, elképzelhető, hogy a jelenség a vizes élőhelyek zsugorodásával függ össze, melyhez a vidra bizonyos fokú életmódváltással igyekszik alkalmazkodni.
Farkas Csaba


„Láthatatlan filmek?”

Idén negyedik alkalommal rendezték meg Pusztaszeren a Csizmazia György Országos Természetfilm-fesztivált.  
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetének területén lévő Pusztaszer fő nevezetessége a természet. Mivel a természetfilmeseknek – mondja Máté Gábor polgármester – korábban nem volt országos fórumuk, ahol rendszeresen bemutathatták volna alkotásaikat, magától értetődő volt, hogy itt rendezzük meg a természetfilm-fesztivált. Az első évben, 2005-ben 57 filmmel neveztek be alkotók a fesztiválra, tavaly 107 filmet küldtek, idén 89-et; az ország minden területéről és határainkon túlról is. A filmek közül általában 50-70-et vetítenek le a kétnapos fesztiválon, szakmai szempontok szerinti zsűrizés alapján.
Az elkészült, nemzetközi mércével mérve is magas színvonalú, moziban való vetítésre is alkalmas filmek országos terjesztése jelenleg nem megoldott – tudtuk meg Csabai Ferenc projektmenedzsertől, a fesztivál főszervezőjétől. „Bár az oktatási minisztérium képviselője több alkalommal nyitotta már meg a fesztivált, amelyen mindig elhangzott az is, hogy az oktatásban milyen nagy szerepet tölthetnének be ezek az alkotások, olyan támogatást eddig még nem kaptunk tőlük, melyből megoldható lenne az elkészült filmek országos terítése, vagy az, hogy iskolákhoz juttassuk el őket. Igaz, a pusztaszeri könyvtárban megtalálhatók és kikölcsönözhetők a filmek, e lehetőségről azonban jórészt csak Csongrád megyei iskolák (illetve a nemzeti parkok igazgatóságai) tudnak. Pedig luxus a filmekben rejlő természetvédelmi oktatási-nevelési lehetőségeket ennyire nem kihasználni.”


Öt kötet a vidrákról

Gera Pál – a Fővárosi Állat- és Növénykert állatápolója, a hazai vidravédelem vezetője, huszonegy, állatokkal kapcsolatos könyv szerzője – természetvédelemért tett erőfeszítéseit Pro Natura emlékplakettel és Ford-díjjal ismerték el, állattörténeteiért pedig megkapta a Nimród irodalmi díjat.
Gyermekkorában a vakációkat nagyszüleinél, a Csongrád megyei Tömörkényben töltötte, ahol a közeli Csaj-tavakon szép vidraállomány élt. Így a gyermek Gera Pál a halász–vidra harcról már ekkor is sokat hallhatott, amiben, persze, a vidráknak szurkolt. Egyszer, egy csaj-tavaki kiruccanás alkalmával, egy öreg halász egy könyvet nyomott a kezébe azzal: „Ezt olvasd el, ha már ennyire szereted a vidrát!” A könyv Fekete István Lutra című regénye volt. Ettől kezdve már „saját kezdeményezésként” elolvasta Fekete István és Bársony István köteteit, ami végleg elkötelezte a természet-, a vidravédelem mellett. Eddigi huszonegy kötete jelent meg; legutóbbi a Vidranyomon országszerte. A korábbiak: Vidrás történetek; Vidrák és emberek; Emberek és vidrák; Ciánméreg és vidravédelem; Vidrakönyv; Vidrasors. Ezek legszebb darabjai az angol Gawin Maxvell Csillogó vízgyűrűk című, világszerte ismert csodálatos vidrakönyvéhez mérhetők.

Vidrakedvencek

Halászok, horgászok sokszor esnek túlzásokba a vidra halfogyasztását illetően. Többkilós, vízparton, vidra által kikezdve talált halakról beszélnek. Gera Pál szerint azonban a vidrának a tenyérnyi halak a legjellemzőbb táplálékai – főként a vizeinkben legnagyobb tömegben élő keszegfélék és az ezüstkárász, de a legjobban a törpeharcsát kedveli. Ha nagyobb halat ejtett zsákmányul, feltételezhető, hogy annak a halnak már valami baja volt. A tájidegen ezüstkárász és törpeharcsa gyérítésével a vidra még hasznot is hajt; az őshonos halállományt táplálékkonkurenciájával, ikra- és ivadékpusztításával veszélyeztető törpeharcsának – a csak itt-ott előforduló, és ugyancsak nem őshonos pisztrángsügér mellett – a vidra az egyetlen gyérítője.