Élet és tudomány

Búvárrégészet - Hajótemető a Dráva mélyén

Megjelent az Élet és tudomány 2008. októberi számában

Írta: Tóth János Attila

A nyár folyamán a Dráva mélyén bödönhajókat tártak fel a búvárrégészek. Ez a legnagyobb ilyen típusú lelőhely Európában, és több elmélet is született a  31 hajó eredetéről. A búvárrégészek nem mindennapi munkájuk során tisztázták, vajon hogyan kerülhetett ennyi bödönhajó ilyen kis mederterületre összezsúfolva.

Hüvelyk- és mutatóujjammal kört formálva leadom az OK jelzést társaimnak, majd a parti fűzfához kötött sárga kötélbe kapaszkodva megindulok a Dráva mélye felé. Napsütéses nyári idő van, az árhullám levonult, így végre lámpa nélkül is lehet látni – vagy 40 centiméterre. Nagyjából 5 méter mélyen lehetek. A folyó sodra kitartóan próbál magával ragadni, szerencsére, a testemre aggatott 16 kilónyi ólom segítségével a fenéken tudok maradni. Igaz, úszás helyett jobbára csak kúszok a homokos aljzaton. A kötél végét még az első merüléseink során rögzítettük, hogy gyorsabban elérjünk a kutatási területre. Kicsit megpihenek, légzésem megnyugszik, megcsodálom az édesvízi szivacstelepeket. A víz kellemes, szinte meleg; vagy csak én melegedtem ki a kapaszkodásban? Bal kezemnél sötét árny bukkan fel a világos homok felett, a 29. számú hajómaradványunk, egy körülbelül 25 centiméter széles deszka. Kissé ferdén dőlve húzódik a folyó közepe felé a partra merőlegesen. Ezt, valamint a végénél rá merőlegesen húzódó 30. deszkát még tavaly találtuk felderítő merüléseink során, miközben Európa legnagyobb bödönhajó-temetőjének kiterjedését igyekeztük felderíteni Drávatamásinál.

A határon

A Dráva különleges folyó, egymástól nagyon eltérő területeket köt össze, miközben számos határon keresztülfolyik, illetve időnként maga jelenti a határt. Forrása észak-olaszországban található, majd Ausztrián és Szlovénián keresztül, aztán a magyar–horvát határ közelében folyik. Mivel Trianonnál nem az aktuális mederviszonyoknak megfelelően rajzolták a térképet, a folyó és az államhatár gyakran metszik egymást. Néha a jobb part magyar, a bal part horvát, gyakrabban ez fordítva van így, közben néhány száz méteren keresztül teljes szélességben egyik vagy másik államhoz tartozik a meder. Ez a helyzet nem kedvezett a kutatóknak. Hidegháború dúlt itt évtizedekig, akinek nem volt engedélye a határzónába való belépésre, azt visszafordították. Nem tudok róla, hogy régész kapott volna ilyen engedélyt, mint ahogy valószínűleg biológusok, geo­lógusok sem kaptak. Ismeretlen, felfedezésre váró tájon járunk tehát az Európa közepe és déli része közötti határon.
Évszázadokkal ezelőtt hatalmas tölgyfákból álló erdők borították a területet borókásokkal, legelőkkel és szántókkal tarkítva. Ezekből a fákból vájták ki a bödönhajókat, vagyis az egyetlen farönkből készült nagy csónakokat. Nem arról van szó, hogy a helyi emberek nem lettek volna képesek deszkából hajót építeni, de miért fűrészeltek, faragtak volna fáradságos munkával deszkákat, bordákat, hogy csónakot, dereglyét építsenek, amikor alkalmas, megfelelő alakú és méretű rönkök tömege állt rendelkezésükre?

Egyedülálló lelőhely

Drávatamásinál ma 31 rönkhajót ismerünk – többségüket a magyar oldalon –, pedig a régészeti térképezés még távolról sem ért véget! Jelenleg ez Európa legnagyobb ilyen jellegű lelőhelye. Bödönhajókat Nagy-Britanniától Oroszországig, Skandináviától a mediterráneumig szinte mindenhonnan ismerünk a kontinens tavaiból, folyóiból. Ezeket a tárgyakat az őskortól egészen a XIX. századig használták, hazánkban leginkább a balatoni bödönhajók ismertek Herman Ottó leírása alapján. Annak ellenére, hogy a rönkhajó lényege változatlan, hiszen fatörzsből készítik, korántsem egyformák, megfigyelhetők területi, illetve időbeli eltérések a formában és a technológiai megoldásban. A balatoni hajók orra például felfelé ívelő, keresztmetszetük körtére emlékeztet, de vannak kör és szögletes keresztmetszetűek is. Az orr és a far kiképzése is igen változatos lehet.
A drávatamási hajók formailag és technikailag azonosak. Ez arra utalhat, hogy egy időszakból származnak, és azonos térségben készülhettek. A lelőhely kiterjed ugyan a folyó mindkét partjára, de egyelőre a magyar oldalt ismerjük jobban. Itt a meredek part előtt lépcsősen szakad le a meder egészen 6-7 m mélységig. Az erős sodrásnak köszönhetően a legtöbb rönkhajót nem borítja üledék, ezért hatalmas (10-13 m hosszú, 1,2-1,5 m széles) csövekként fekszenek, néha egymás hegyén-hátán a mederben. A rönkök eredeti alakját alig változtatták meg. Az orr V alakú, hegyes, a far egyenes, a test külső oldaláról csak a kérget faragták le. Közös jellegzetesség a far különleges kialakítása: a hajók csőszerűen végződnek. Eredetileg deszkát szögeltek ide, hogy lezárják az üreges testet. Ma csak a hajók végében kialakított lépcsős horony, illetve a horonyban található faszögek utalnak erre a megoldásra, amit egyébként az indokolhatott, hogy a nagy tölgyfák alja (vagyis gyökér felőli vége) gyakran korhadt, hasadt.
Már harmadik éve kutatjuk a folyót, de a lelőhely minden alkalommal szolgál újabb meglepetéssel. Az első megfigyeléseket Rózsás Márton, a barcsi Dráva Múzeum kutatója tette, miután értesült arról, hogy a folyó alacsony vízállásakor néhány bödönhajó látszik ki a vízből. Egy törökkori rézkancsót is gyűjtött a helyszínen (ez a Dráva Múzeum állandó kiállításán tekinthető meg). 2005 nyarán merültünk először, ekkor döbbentünk rá a lelőhely valódi jelentőségére: mindössze néhány merülés alatt 11 hajót számoltunk össze. Eredményeinken felbuzdulva nemzetközi kutatócsoporttal tértünk vissza 2006 augusztusában. Az Osztrák–Magyar Akció Alapítvány támogatásával osztrák, horvát és francia kutatók részvételével megkezdtük a szisztematikus térképezést. Minden hajót egyedi azonosítószámmal láttunk el (ekkorra már 27-re nőt a számuk), helyzetüket térképen rögzítettük. Az 1. és 2. hajó közötti területen pedig egy szinte teljesen ép törökkori rézbográcsot találtunk.

Malom vagy ponton?

A hajók részleteit vizsgálva észrevettük, hogy oldalukon a peremnél lyukak láthatók. Találtunk egy fa tengelyt, valamint egy gerendát is, nagy négyszögletes lyukakkal – ezek nyújtottak kulcsot a lelőhely megértéséhez. A gerendák és a lyukak a peremen arra utalnak, hogy nem magányos csónakokról van szó, amelyek valamilyen okból itt csoportosulnak, hanem olyan hajótestekről, melyeket egymáshoz, vagy valamilyen más hajóhoz erősítettek.
Két lehetséges megoldás vetődött fel. Az egyik lehetőség szerint egy malomfalu maradványait találtuk meg. A régi időkben (a középkortól egészen az újkorig) a folyóvizek energiáját hajómalmokkal is hasznosították. A hajómalmok két hajóteste között egy tengelyen forgott a lapátkerék, ez hajtotta meg a malomkövet. A malmot lehorgonyozták vagy cölöphöz kötötték, és vízállástól, időjárástól függően arrébb vihették a vízen. Mivel a folyó egyes szakaszai alkalmasabbak malmok telepítésére, ezért a hajómalmokat csoportosan, malomfalvakban helyezték el. Ez magyarázhatja, miért találtunk egész hajótemetőt. További érv az elmélet mellett, hogy 2007-ben egy malomkövet is találtunk a mederben.
Van azonban egy másik lehetőség is. A pontonhidakat ma is használjuk, de már az ókorban ismertek voltak. Bizánci forrásból tudjuk, hogy térségünkben rönkhajó-pontonokat is használtak úszó híd építésekor. Ilyenekre leggyakrabban hadjáratok során volt szükség, és általában beépítették a helyben fellelhető úszó alkalmatosságokat, a hajókat, csónakokat, sőt malmokat is. Petthő Gergely Rövid Magyar Krónikájában az 1603-as évnél említi, hogy egy magyar portya során Tamásinál (ez ma Drávatamási) egy magyar csapat rajtaütött a törökökön, és hídjukat, valamint az azt védő két várat elpusztította, a törököket levágta. Mivel a malomalkatrészek nem mondanak ellent a török hadihíd-elméletnek, törökkori leleteink vannak, továbbá több holttestre is van adatunk, jelen tudásunk szerint a pontonhíd-hipotézis mellett tesszük le voksunkat. A 2007-es kutatási évad azonban más eredménnyel is szolgált: a bödönhajók fölött mintegy 20 méterrel két tölgydeszkára bukkantunk. Ezek vizsgálata során kiderült, hogy iszkába- és kovácsoltvas szegek vannak bennük. Az iszkábák olyan vaskapcsok, amelyek a hajópalánk deszkái közötti tömítést rögzítik, a talált deszkák tehát egy hajóból származnak.

A búvárrégész munkája

Üledékelszívó rendszer segítségével „leporszívóztuk” a homokot a leletekről, így mélyítettünk kutatóárkot a mederbe. Az üledékelszívó elve nagyon egyszerű: a parton telepített szivattyúval nagynyomású vizet préselünk egy hosszú tömlőn keresztül egy Y alakú csőbe. A víz a cső egyik szárán át távozik, így vákuum jön létre az Y harmadik ágának nyílásán. Ide egy gégecsövet rögzítünk, ezen keresztül szinte gyerekjáték a laza homok eltávolítása. Nehezíti azonban a feladatot a folyó erős sodrása, amely minduntalan belekap a csövekbe, ráadásul a régészeti feltárás során rétegesen kell lefelé haladnunk, odafigyelve minden leletre és jelenségre. Munkánk gyümölcseként két újabb hajópalánk bukkant elő, valamint egy bödönhajó orrtöredéke is.
Mostani feladatom a 29. palánk rajzolása. Korábbi merülésem során két szöggel már rögzítettem az alapegyenest a deszka hossztengelyében, majd hozzáerősítettem a mérőszalagot is. Ahhoz, hogy pontosan dokumentálhassuk a deszkák pontos helyzetét, ezeket bemértük a lelőhelyre telepített fixpontokhoz is. Így később számítógépen rekonstruálható minden tárgy pontos helyzete. A deszkáról 1:10-es méretarányban készítem a rajzot. Ez a víz alatt is lehetséges; grafitceruzát és A4-es méretű fehér műanyagtáblát használunk. Természetesen, mind a ceruzát, mind a táblát kötéllel a búvárhoz rögzítik, különben a sodrás menthetetlenül elragadná őket.
Így sem könnyű a munka. Először meg kell találni a rajzolásra váró részletet, most éppen egy kovácsoltvas szeg végét, amely a deszka oldalából áll ki. Majd elő kell vennem a műanyag colstokot (ez elég nehéz ahhoz, hogy ne ússzon el), a végét a szeghez illesztem (közben kapaszkodom, hogy ne vigyen el a víz), és megmérem a szükséges távolságokat. Ezután elrakom a colstokot, megkeresem a rajztáblát és a ceruzát (amit a lábaimhoz sodort közben a víz), előveszem a lámpát, és a táblára rajzolom a szeg helyét a mért adatok alapján. Ezt a folyamatot ismételgetve körülbelül egy óra alatt fel tudom mérni a deszkát és a szögeket is. Később, a felszínen át kell rajzolni az egészet pauszra, majd szkennelni, digitálisan átrajzolni, végül beilleszteni az alaprajzba. Nem könnyű a víz alatti régész élete!
Miután befejeztem a rajzolást, és kicsit kifújtam magam, megindulok a felszín felé. Nem emelkedhetek rögtön fel, mert a folyó sodra rögtön elragadna, és külön mentőakciót kellene szervezni „begyűjtésemre”. Lámpám fényében látom a sárga vonalat, a kötelet, amely mentén a felszínre fogok kapaszkodni. Közben arra gondolok, hogy a hajó többi része is ott pihen a homok alatt, talán a rakománnyal együtt. Jövőre ott kell kutatni. Addig azonban fel kell dolgozni az idei évad megfigyeléseit, és megszervezni a következő projektünket.