Élet és tudomány

Konferencia a moldvaiak eredetéről - Táj, történet és a csángók

Megjelent az Élet és tudomány 2008. szeptemberi számában

Írta: Kelemen Csilla

Jászberényben augusztusban konferenciát rendeztek egy olyan népcsoportról, ekikről sok szó esik, mégsem ismerjük pontosan az eredetüket: a moldvai csángó-magyarokról.

A moldvai magyarokat a történeti források a XIII. századtól kezdve említik. Eredetük kérdésében azonban máig sincs megnyugtató tudományos álláspont. A csángókat a kunok leszármazottainak tekintő romantikus felfogás rég megdőlt, s már csak elvétve jelentkeznek annak az elméletnek a hívei is, amely a Kárpátokon kívül maradt, a honfoglalásban részt nem vett magyar töredéknek tekinti a moldvai magyarság alaprétegét. Mára általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy a moldvai magyarok nem keletről, hanem nyugatról, a Kárpát-medencéből érkeztek mai településhelyükre valamikor a középkor folyamán. A vélemények viszont megoszlanak arra nézve, hogy az első telepítés mikor és milyen céllal következett be, továbbá, hogy a magyar nyelvterület melyik vidékéről történt kitelepítés Moldvába. A kutatók többsége a népességet a Szamos-völgyi, sőt Felső-Tisza vidéki magyarokkal hozza rokonságba. Egy nyelvföldrajzi megalapozású elmélet szerint viszont a csángóság zöme a belső-erdélyi Mezőség magyarságából szakadt ki. Feltehető, hogy a nem székely eredetű magyar népesség mellett Moldva betelepítésében már a középkor folyamán székelyek is részt vettek, jelenlétük főleg a déli részeken feltételezhető.
Általánosan elfogadott nézet, hogy a csángók ősei egy tervszerű magyar birodalmipolitika támogatásával érkeztek Moldvába, feladatuk a középkori magyar királyság határainak ellenőrzése, védelme volt. Ez a határvonal a Szeret vonalánál húzódott, tehát a magyar etnikum középkori keletre húzódása nem állt meg a Kárpátoknál. A magyar királyok még a gyepűvonalon túli területeket is igyekeztek katonailag birtokolni, megfigyelőhelyeiket, őrségeiket, végváraikat a Dnyeszter és a Duna vonaláig tolva előre. A gyepűvédelmi célokat szolgáló tervszerű áttelepítés semmiképpen nem lehet korábbi a XIII. század legvégénél. Az első moldvai határőr-települések legkorábban az 1241–42-es tatárjárás után, majd a XIV. század elején létesülhettek. A XV. században a moldvai magyarok számát a Dél-Magyarországról idemenekült, az inkvizíció által üldözött huszita eretnekek is gyarapították.

Mit is jelent a népnév?

A Moldvában élő katolikusokat csángó néven tartja számon a tudomány és a köztudat. A néprész nevének etimológiája fontos adalék a csángóság történetére vonatkozóan is: egy széles körben vallott, de még meggyőzően nem bizonyított tudományos nézet szerint a csángó szó a „kószál”, „csavarog”, „vándorol”, „elkóborol” jelentésűcsang/csáng ige származéka, eszerint tehát a népcsoport neve világosan utal a csángók költöző, telepes mivoltára.
A moldvai magyar etnikum azonban sem történeti, sem nyelvi-néprajzi szempontból nem egységes. A kutatók többsége az egységesítő csángó kifejezés használatát is elhibázottnak tartja, elkülönítve a középkorban telepített régebbi moldvai magyarságot a XVII–XIX. században kisebb-nagyobb hullámokban érkező székely menekültektől. Egyesek moldvai magyarságról és moldvai székelységről beszélnek, mások a nyilvánvaló különbözőségeket a csángó-magyarok és a székely-magyarok terminusok által vélik megragadhatónak.
A csángó név kiterjesztett használata ma mégis általánosnak mondható nemcsak a köznapi szóhasználatban, hanem a történészek, nyelvészek és néprajzkutatók körében is.

Északiak és déliek

Moldva helynévanyagából, az időközben elrománosodott falvak elhelyezkedéséből, a fennmaradt írott emlékekből egyértelműen következtethetünk arra, hogy a középkorban Moldvába települt magyarság településterülete jóval nagyobb volt, mint az a vidék, ahol e népesség mai leszármazottai élnek. A háborús dúlások és a nyelvi-vallási asszimiláció miatt bizonyos vidékekről teljesen eltűnt a magyar etnikum, a falvak „lánca” több helyen megszakadt, a településterület összezsugorodott. A középkori eredetű, nem székely származású moldvai magyarság utódai ma csupán két nyelvszigeten, a Románvásárától északra (úgynevezett északi csángók) és néhány, Bákótól délre eső faluban (déli csángók) élnek. A máig fennmaradt falvak központi földrajzi helyzete, előnyös gazdasági feltételei arra utalnak, hogy lakóik az országrész első betelepítői közé tartoztak. Az északi és a déli csángóságot egyaránt jellemzi az erősen archaikus nyelv, továbbá a sok régi elemet megőrzött népi kultúra.
Az északi csángók központi helyzetű, legnagyobb falvai Szabófalva és Kelgyest, körülöttük még néhány katolikus település található, ahol az idősebbek tudnak kisebb-nagyobb mértékben magyarul.
A többi faluban a magyarság teljesen elrománosodott. Az északi nyelvsziget központjából rajzott ki Balusest és a Szeret alsó folyása menti Ploszkucény. A Bákó alatti déli csángók legfontosabb falvai Bogdánfalva, Trunk, Nagypatak és az erős székely hatást mutató Gyoszény. Bogdánfalva első világháború utáni kirajzása Újfalu. Szeketurában már csak az öregek értenek magyarul.

Nyelvismeret és etnikai identitás

A moldvai csángó identitást máig döntően határozza meg az a tény, hogy ez az egyetlen  olyan etnikai csoport, amely a XIX. század első felében kimaradt azokból a nagy történelmi folyamatokból, amelyek a modern polgári magyar nemzetet megteremtették (nyelvújítás, a reformkor politikai és kulturális mozgalmai, az 1848-as szabadságharc), és így voltaképpen nem is vált a polgári magyar nemzet részévé. A magyarsággal való nyilvánvaló nyelvi, kulturális, genetikai azonosság ellenére a polgári nemzetekre jellemzőnek tartott legfontosabb egységesítő tényezőkkel a moldvai csángóság nem rendelkezik.
Szembeötlő, például, hogy a magyar nyelvnek a moldvai csángók mindenekelőtt pragmatikus, kommunikatív célokat szolgáló funkciót tulajdonítanak, azaz a nyelvre nem úgy  tekintenek, mint közösségformáló szimbolikus tényezőre. Egy olyan archaikus viszonyulási módról van itt szó, amely a polgári nemzettudatok kialakulása előtt lehetett érvényben Európában. Mivel ideológiamentesen viszonyulnak a nyelvhasználathoz, a nyelvcsere jelenségét sem valamiféle tragikus veszteségként, hanem a modernizáció szükségszerű velejárójaként fogják fel.
A nyelv szimbolikus, közösségformáló funkcióinak kialakulását az is nehezíti, hogy a Moldvában beszélt tájnyelvi változatokat a csángóság nem tekinti a Kárpát-medencében beszélt magyar nyelvvel azonosnak. A román kölcsönszók sokasága és a román ideológiai befolyásolás miatt a helyi szinten beszélt csángó tájnyelvi változatokhoz a román köznyelvet is legalább ugyanannyira közelállónak érzik, mint az erdélyi vagy magyarországi magyarok nyelvét. Egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy a különböző magyar dialektusok egyazon nemzeti nyelv változatai, arra pedig végképp nem gondolnak, hogy a csángók nyelve is ezen változatok közé sorolandó.
A moldvai csángók közösségi identitástudatának alakulásában, tehát, a nyelv nem játszik akkora szerepet, mint a Kárpát-medencén belül élő magyarság esetében. A csángó csoportidentitás és a nyelvi identitás között nincs szoros kapcsolat. Önmagukhoz legközelebb állónak a többi csángó falvak katolikus lakosságát érzik, függetlenül attól, hogy ezek megőrizték-e eredeti nyelvüket, vagy sem. A nyelvhez való szimbolikus viszonyulási mód helyét mindenekelőtt a közös vallás, továbbá a közös életmódbeli körülmények veszik át.

Egyik eccer, másik máccor

A moldvai magyar etnikumon belüli tagolódás sokszor árnyalatnyi, tudatbeli különbségeit nem mindig könnyű felismerni. Hiszen sokszor ők maguk is inkább csak érzik, sejtik az eltéréseket.
Ilyen megkülönböztető tényező a származás, a letelepedéssel járó körülmények. Például a Tázló menti Pusztináról és Frumószáról egyaránt tudjuk, hogy a mádéfalvi veszedelem után elbujdosott székelyek alapították, a frumószaiak mégis úgy érzik, „A pusztinaiak is csángók, de nekik másként volt a jövetelük, mint nekünk. Mert mi úgy jöttünk, hogy egyik jött eccer, a másik máccor. Ők nem.”
Ugyancsak a történelmi előzményekkel függ össze a rezesség, az egykori közjogi státust jelző, a részes szóból származó, szabadparaszti állapotra való utalás, amit a moldvaiak nagyon számon tartanak. A magyar és a román települések között egyaránt van rezes és nem rezes múltú közösség.
A magyar települések meglehetősen elkülönülnek egymástól a viselet tekintetében. A székely népességű falvakra, különösen azokra, amelyek lakói a XVIII. században jöttek át a Kárpátokon, egészen a múlt század derekáig jellemző volt a főkötő (csepesz) viselete, szemben a nem székely (magyar, csángó) falvakkal, ahol csak a hosszú, fehér, házilag szőtt kerpát viselték. Ez aztán szerepet kapott a falucsúfolókban is, például a lábnyikiak a Gajcsána–Magyarfaluban élőket kerpásoknak, nagykalapos csángóknak csúfolták, míg azok emezeket szekujoknak meg lótérgyeseknek, mert – mondják – a főkötő olyan volt, mint a ló térgye. Ugyanez a fejviselet szerinti megkülönböztetés megvolt a Tázló és a Beszterce menti székelyek, valamint a Szeret menti csángók között is.
Finomabb árnyalatokat mutatnak a Szeret menti csángó és nem csángó falvak viselete közti különbségek. A bogdánfalviak és a lujzikalagoriak viselete – mint mondják – egyforma, csak ez utóbbiaknak egy kicsit pirosabb. A somoskaiak és a klézseiek viselete egy volt a külsőrekecsiniékével. A csíkiaknak, a kákovaiaknak és a nagypatakaiaknak némileg különbözött, de csak a hímben volt valami eltérés. Színről színre, motívumról motívumra lehetne még ezeket a falvankénti eltéréseket elemezni, de már ez egy hosszabb lélegzetvételű munkát igényelne. Hiszen ők is érzik és látják a különbséget.