Élet és tudomány

A Stewart-sziget - Az utolsó menedék

Megjelent az Élet és tudomány 2008. szeptemberi számában

Írta: Péczely Péter

Ausztrália állatvilágát szokták a "különös" jelzővel is illetni, ami kétség kívül igaz is. Ez a megállapítás azonban még inkább érvényes Új-Zélandra, főleg akkor, ha komplex állatföldrajzi megközelítésben akarjuk jellemezni. Nagyon sajátos az a történet, mely végül is a szigetország állatvilágának mai összetételét kialakította. A földtörténeti események mellett döntő szerepe van ebben az ember - alig 1000 éve (!) történt - betelepedésének is.

Új-Zéland a nagy déli kontinens, Gondwana egyik darabja, ami mintegy 80 millió évvel ezelőtt, a kréta időszak felső harmadában szakadt le annak legkeletibb szegélyeként. Geológiai és biogeográfiai kapcsolatai ma inkább mutatnak Új-Kaledónia irányába, mint a mély Tasman-tengerrel elválasztott Ausztrália felé. A szigetek jelenlegi arculatának kialakulása a pliocén kiemelkedés és hegységképződés, valamint a pleisztocén eljegesedési periódusainak az eredménye. A pleisztocén jégkorszak a déli féltekén is mintegy tízezer éve ért véget. Ekkor, az addig váltakozva emelkedő és süllyedő tengerszint folyamatosan egyre alacsonyabbá vált, s a szigetek egyre jobban kiemelkedtek.
Új-Zéland növény- és állatvilága az utolsó 700-800 év drasztikus változásai ellenére is igen sok ősi bélyeget őrzött meg, az itt élő fajok elszigetelt, sajátos evolúciós utat jártak be. Új-Zéland leszakadása az egységes Gondwanáról a kréta időszakban azt eredményezte, hogy az emlősök nem népesítették be a szigetet. Emlősfosszíliákat nagyobb számban nem találtak, tehát úgy tűnik, hogy a szigeteken sem erszényesek, sem méhlepényes emlősök nem fordultak elő. Egy 2006-os közlemény ugyan kissé módosítja ezt a képet, amennyiben az egy, a miocénből származó – feltehetően a gondwanai faunából fennmaradt – egérszerű kisemlős maradványáról számol be. Néhány tengeri emlős kivételével az endemikus emlősöket ma mindössze kettő denevérfaj képviseli. A kétéltű- és hüllőfaunát kisszámú, de különlegesnek mondható fajok képviselik.  A négy-öt békafaj egyetlen kezdetleges család tagja, ami sehol másutt nem él (jelenleg összesen 7 békafaj van Új-Zélandon, amiből négy endemikus, három Ausztráliából behurcolt). A híres élő kövületen, a tuatarán (a hidasgyíkok két faján) kívül csak háromtucatnyi hüllő (21 szkinkfaj és 17 gekkófaj, lényegében mind endemikusak!) él a szigeteken. A hüllőfosszíliák száma ugyancsak gyér, mindössze egy ősi krokodilfajról, s egy a miocénben élt kígyóról vannak ismereteink. Az édesvízi halfajok száma bár kevés, annál izoláltabb, mintegy 25 endemikus fajt ismernek.
Új-Zéland szárazföldi gerinceseit eredendően a madarak dominanciája jellemezte. Az első polinéz bevándorlók, a maorik megjelenéséig ez a terület a „madarak birodalma” volt. A madarak a tengerpart és a szárazföld valamennyi élőhelyét meghódították. Életmódjuk és testméreteik hatalmas változatosságot mutattak: a 9-10 cm-es (ma is élő) rovar- és gyümölcsevő bozót- és sziklaökörszemektől az 1,8 m hátmagasságú, 240 kg-os, főleg növényevő moákig.   
A fosszíliák tanúsága szerint a madárvilágot érintő kihalási folyamat a jégkorszakot követően, még az első betelepülő emberek megérkezése előtt megindult, s valószínűleg a klímaváltozásra vezethető vissza. Ez a változás azonban – jelenlegi ismereteink szerint – a tengeri madarak szűk körére korlátozódott. A korai kihalás áldozata lett 13 pingvin-, 2 pelikán- és 1 albatroszfaj.
A drasztikus méretű változások azonban a polinéziai törzsek – mintegy 900 -1100 évvel ezelőtti – betelepülésével vették kezdetüket, akikből a „maorik” kialakultak. A maori név az új-zélandi népet jelenti (= loca). A folyamatok felgyorsulva folytatódtak a fehér ember megérkezését követően, a XVIII. századtól.

Túl kicsinek bizonyult Új-Zéland az ember „természetátalakító” tevékenységének egyre növekvő léptékeihez képest. A természetes növénytakaró felperzselését a maorik az édesburgonya-ültetvények létesítése miatt indították meg. James Cook kapitány felfedező útját követően pedig megindult a britek beözönlése, akik a juhtenyésztés számára ideális területeket találtak, főként a Déli-szigeten. Alig kétszáz év alatt – a hegyvidékek kivételével – „sikeresen” kiirtották az esőerdőket és a szárazabb keleti részek fás vegetációját, s gondozott legelőket hoztak létre, melyeket a délről érkező viharoktól sövényrendszerekkel védtek meg.  
A betelepülő polinéziaiak nemcsak édesburgonyát termesztettek, hanem intenzíven vadászni kezdték a X–XII. században még gyakori, röpképtelen óriás futómadárfajokat, a moákat. Az erdők felégetése és a kíméletlen vadászat gyorsan megpecsételte a moák sorsát. Így mintegy 300-400 évvel ezelőtt, tehát még a fehér ember Új-Zélandra érkezése előtt, a Ratiták ezen – a Madagaszkáron egykor élt elefántmadarak mellett – legnagyobb képviselői eltűntek a Föld színéről. Maradványaik és az őket ábrázoló makettek ma már csak a nagy múzeumokban (így a Dunedinben levő Otago Múzeumban vagy Christchurchben, a Canterbury Múzeumban) tekinthetők meg.
Az endemikus madarak drasztikus kipusztulásában – az erdőirtások és a vadászat mellett – nagy szerepe volt a behurcolt emlősöknek is; elsősorban a minden hajón megtalálható patkányoknak, de az elvadult kutyáknak és macskáknak is. A XIII. század végéről és a XIV. századból származnak az első patkánymaradványok, a megrágott magvak, kagyló-, valamint csigahéjak. Ugyanettől az időszaktól kezdve változott meg jelentősen a növénytakaró a pollenanalízisek szerint, utalva a maorik betelepülésének kezdetére és az erdőirtások megindulására. A maorik által behurcolt patkányok – mivel természetes ellenségeik nem éltek Új-Zélandon – rendkívül gyorsan elszaporodtak, s a földön és alacsony bokrokon fészkelő madarak körében iszonyú pusztítást végeztek.  
Az európaiak betelepülésével azután a helyzet tovább romlott. További emlősfajokat hurcoltak, illetve telepítettek be, összesen több mint 50 fajt (ma is zajlik még betelepítés!), melyek elszaporodva, s részben elvadulva teljesen megváltoztatták az új-zélandi fauna összetételét. Ezek között vannak olyan ragadozók, mint a menyét, a görény, a nyest és több ausztrál oposszumfaj, de veszedelmes fészekpusztító a betelepített sündisznó is. A menyétfélékkel eredetileg a patkányokat és a vadászat céljából behozott, majd túlszaporodásával a legelőket veszélyeztető üregi nyulat akarták kiirtani, de a kisragadozók elszaporodva tovább növelték a madárpusztítók táborát!
A madárfajok kihalását előidéző okok között, természetesen, igen fontos volt a természetes növénytakaró drasztikus pusztulása, ami az élőhelyek alapvető megváltoztatásával több szinten is károsan hatott az élővilágra. Ehhez a konkrét, ember általi erdőirtáson túl hozzájárult az Ausztráliából a prémje reményében betelepített erszényes oposszumfaj is, a közönséges rókakuzu (Trichosurus vulpecula), amely nagyon gyorsan elszaporodva mind a mai napig időről időre letarolja Új-Zéland jellegzetes, őshonos délibükk (Nothofagus)-erdeit. A mai új-zélandi tájnak, sajnos, jellemző fái már a jegenyenyá­rak, az európai és észak-amerikai fenyőfélék és a füzek.

A XIII–XIV. században, az európaiak megérkezése előtt Új-Zélandon mintegy 34 madárfaj halt ki. Eltűnt a 11 moafaj, az új-zélandi pelikán és az új-zélandi hattyú, két lúdfaj, öt récefaj, egy rétihéja- és egy rétisasfaj, valamint a Földön valaha élt legnagyobb ragadozómadár, a Haast-sas (Harpagornis/Aquila/ moorei). A Haast-sas a moák egyetlen természetes ellensége lehetett, mely a beteg, gyengén fejlett egyedek elejtésével a nagy futómadarak szelekciójában fontos szerepet játszott.  
Kihalt ezeken kívül három guvatféle, az új-zélandi szárcsa, az óriás chatham- szigeti szalonka, az Északi-szigeten élő fu, az új-zélandi lappantyú, az új-zélandi holló és az Aptornis otidiformis. Ez utóbbi túzok méretű, a guvatokra emlékeztető, röpképtelen madár volt, mely a család egyetlen tagjaként kizárólag Új-Zélandon fordult elő.

Az utóbbi kétszáz évben folytatódott az endemikus madárfajok eltűnése, a kihalt fajok listájára újabb 15 faj került fel. A vízimadarak közül további két guvatféle, az auckland-szigeti bukó, az új-zélandi törpegém, két szalonkafaj, a szárazföldi madarak közül pedig az új-zélandi fürj, a két itt élt bagolyfaj egyike, egy bozót-ökörszem, egy poszátaféle, a paradicsommadarak családjába tartozó Turnagra és két mézevő is kipusztult. A XIX. század végén tűnt el az ősi Callaeidae család egyetlen ismert tagja, a huia (Heteralocha acutirostris), melyre a madarak közül egyedülállóan a csőr ivari dimorfizmusa volt jellemző. A hím rövidebb csőre csaknem egyenes volt, míg a nőstényé hosszabb és ív alakban hajlott. A hím és a nőstény így a fák kérge alatt élő rovarlárvákat eltérő technikával tudta megszerezni, nem voltak egymás versenytársai!
Az endemikus fajok számának jelentős csökkenése ellenére Új-Zélandon még mindig él több olyan madárfaj, melyek egy-egy nemzetség, család, sőt rend egyedüli képviselői. A legismertebb ezek közül a három kivifaj, a kék réce, az új-zélandi galamb, a két nesztor papagáj, a röpképtelen bagolypapagáj, a két nagytermetű röpképtelen guvatféle, vagy a mézevők rokonsági körébe tartozó tui és a harangmadár.

Izgalmas epizódot jelentett Új-Zéland madárvilágának megismerésében a kihaltnak gondolt takahe (Notornis mantelli) újra felfedezése a Déli-sziget Murchison-hegységében. Az utoljára a XIX. század közepén látott, nagy röpképtelen guvatfélét Geoffrey Orbell találta meg 1949-ben, aki szinte mániákusan hitt abban, hogy ez a különleges madár még nem halt ki. Fáradhatatlan bolyongásai a hegységben végül is eredményre vezettek. A felfedezést a faj megmentésére irányuló erőfeszítések követték. Részben az eredeti élőhelyen tettek meg mindent a takahe életének biztosítására, részben pedig patkány- és ragadozómentes kis szigetekre (Maud, Kapiti) telepített költőpárokból sikerült új populációkat létrehozni. Ma már a takahe egyes madárparkokban is megtalálható, kihalásától nem kell félni.  
Az Új-Zélandon előforduló 198 madárfajnak még mindig csaknem a fele (86) őshonos faj. Csaknem valamennyi egyedszáma folyamatosan csökken, erősen veszélyeztetett állatokról van szó. Az őshonos madarak veszélyeztetettsége a két fő szigeten a legnagyobb, s ebben szerepet játszik a kultúrkörnyezet folyamatos növekedése mellett a sok behurcolt (főként európai) madárfaj is, melyek versengenek a táplálékért és a fészkelőhelyekért.  
A betelepült madárfajok közül szembetűnő az erdei pinty, a tengelic, a zöldike, valamint a seregély, az énekes- és a feketerigó, továbbá az ausztráliai pápaszemes madár és az indiai pásztormejnó nagytömegű jelenléte. Ezek a madarak először a kikötővárosok parkjaiban jelentek meg, majd fokozatosan terjedni kezdtek valamennyi élőhelyen. Életrevalóságukat két általam megfigyelt példa is jellemzi: a Déli-sziget városi parkjaiban a pápaszemes madarak csapatos rohamaikkal még a házi verebeket is (!) rendszeresen elverik táplálkozó helyeikről. Az európai seregélyek pedig – fittyet hányva az éves ritmus és a vedlés–reprodukció egymást kizáró elvének – a tél közepén (június végén) nyugalmi tollruhában is énekelnek és udvarolnak.

A XX. század második felére az endemikus madárfajok száma kritikus szintre csökkent, s ez a természetvédelem addig szórványos erőfeszítéseit megsokszorozta, s a „klasszikus” védelem módszerei mellett (folyamatosan létesülnek védett területek, melyek ma már az ország területének 27,5 százalékát teszik ki) új stratégia kidolgozásához vezetett. A '30-as években a Dunedin városától pár tucat kilométerre levő Otago-félszigeten sikerült – az ott megjelent – a királyalbatroszok számára egy tökéletesen izolált, zavartalan területet biztosítani. A félsziget csúcsán ez az igen ritka albatroszfaj még a század elején kezdett fészkelni, s az elmúlt hatvan évben (!) egyre növekvő fészektelep alakult ki. Ez a kezdeményezés is bizonyította azt, hogy a faj megvédésének leghatékonyabb módszere az élőhely komplex védelme. Másrészt kiderült az, hogy a fő szigetektől távolabb fekvő, kisebb szigeteken (Chatham-, Kermadec-sziget vagy a szubantarktikus Auckland, valamint Macquarie-szigetek stb.) az ott élő fajok és endemikus alfajok száma nem csökkent. Az örvendetes jelenség oka is nyilvánvalóvá vált: e kis szigeteken nincsenek behurcolt patkányok és ragadozó emlősök.     
Mivel a predátor és az élőhelypusztító, növényevő emlősök folyamatos, intenzív irtása nem sok eredményt hozott az Északi- és a Déli-szigeten, a természetvédelem a partoktól távolabbi kis szigeteken és a Déli-szigettől mintegy 30 km-re levő Stewart-szigeten indított széleskörű programot az élővilág, s ezen belül az egyedülálló madárvilág megmentésére. Alapvetően két eljárást alkalmaznak: folyamatos intenzív csapdázással és a karantén-elv szigorú alkalmazásával „patkánymentesítik” a területet. Hogy ez mekkora erőfeszítést jelent, elég arra utalni, hogy a 6-8 hetes korában ivarérett nőstény patkány alkalmanként tucatnyi kölyköt ellik, vagy arra a döbbenetes tényre, hogy a vándorpatkány a hullámzó tengeren is képes 700 m-re elúszni. Másrészt a nem védhető területeken befogott madarakat folyamatosan telepítik át a védhető „refúgiumokba”.

Viszonylag nagy területe és különlegesen enyhe klimatikus és sajátos biogeográfiai adottságai miatt a tudósok a Stewart-sziget természetvédelmi programjában reménykednek leginkább. A mintegy 70 x 40 km méretű, 1746 négyzetkilométeres sziget erősen tagolt partvonalú, öbleiben, s közvetlen közelében több kisebb sziget helyezkedik el. A sziget 85 százalékát a 2002-ben létesült Rakiura Nemzeti Park foglalja el. A Stewart-sziget legnagyobb része hegyvidék, melyet mérsékelt övi esőerdő borít. Az erdőség meghatározó növényei a Cyathea „páfrányfák”, másutt a délibükkfajok (Nothofagus) alkotnak többé-kevésbé egybefüggő állományokat, s a sűrű erdőségekből 30-40 m magasságba emelkednek az ősi, gondwanai eredetű nyitvatermők, a robusztus Podocarpusok (magyar neve: kő-tiszafa). A járhatatlanul sűrű aljnövényzet (páfrányok) és a gazdag lombosmohaflóra hatalmas víztartó képessége biztosítja a rendkívül magas és állandó páratartalmat. A sziget gyéren lakott (egyetlen lakott települése, Oban csupán 400 lelket számlál), s páratlan flórája teljesen elkerülte az erdőirtást. A növényzet megóvása érdekében eltávolították a betelepített szarvasmarhákat, s az utolsó néhány juh elhajóztatása jelenleg van folyamatban. Ideális hely „madármenhely” létesítésére.
A szigeten ezrével (!) helyeztek ki patkánycsapdákat, s a helyi természetvédők igen optimisták. A kitartó munka eredményeként a Stewart-sziget madárvilága igen gazdag mind faj-, mind egyedszámban. A 108 fajból csupán 14 faj a „betelepült”. Sikerült megőrizni számos faj csak itt élő alfaját, mint amilyen a Stewart-szigeti kiwi (Apteryx australis lawryi), a weka (Gallirallus australis), a Petroica australis rakiura, a Bowdleria punctata stewartina. A tengeri madárfauna 40 fajjal büszkélkedik. Ezek közé 5 pingvin-, 9 albatrosz- és 6 kormoránfaj is tartozik.
Valódi „Noé bárkája”-ként működtetik a Stewart-sziget körül levő kisebb szigeteket. Az egyik belső öbölben fekvő Ulva-szigetre – a mindenbe befészkelődő patkányok kiszűrése miatt – csak a csomagok alapos átvizsgálása után hajózhat át a turista. Az érintetlen esőerdőbe több madárfajt telepítettek át, így a mintegy 140 éve onnan eltűnt Philesturnus carunculatu-t és a Calleas cinerea-t (mind kettő a szemölcsös madarak rokonsági körébe tartozik), a Petroica australis rakiura-t, az új-zélandi ökörszemek egyikét, az Acathisitta chlorist, a poszátafélékhez tartozó Mohua ochrocephala-t. Ezek valamennyien szépen szaporodtak a betelepítés óta eltelt 5-7 év alatt.
A természetvédelem egyik kiemelkedő sikere a nagy testű, röpképtelen, éjszakai életmódú kakapo vagy bagolypapagáj (Strigops habroptilus) megmentésének története. 1974-ben már olyan közlések jelentek meg, hogy ez a madár is kihalt. Három évvel később azonban a déli-szigeti Fiordland hegyeiben 18 hímet találtak, de egyetlen nőstényt sem. Nem sokkal ezután találtak rá egy 200 fős populációra a Stewart-szigeten, s a természetvédők fellélegeztek. De sajnos, ez a populáció is folyamatosan csökkent. Elsősorban az elvadult macskák pusztították őket. Számuk 1995-re ötven egynéhány darabra apadt. A Déli-sziget magas hegységeibe (Fiordland) visszaszorult, s a Stewart-szigeten életben maradt egyedeket ekkor befogták, s a mintegy 60 példányt a Stewart-szigettől pár kilométerre fekvő, alig 14 négyzetkilométeres Codfish-szigetre menekítették. A hermetikusan elzárt kis szigeten nincsenek patkányok és ragadozó emlősök, s az őrök kis csapata minden „illegális” látogatót távol tart a területtől. A szigorú védelem eredményeképpen mára a bagolypapagájok száma elérte a 85-öt. Van tehát remény.