Élet és tudomány

Goli Otok - A kopár sziget titkai

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

Írta: Hadfi Örs Tamás

Nyáron valószínűleg sok ezer és tízezer honfitársunk üdült a festői horvát tengerparton, ahogy azt tette tavaly vagy az azt megelőző években. Nem csoda a jelentős érdeklődés, hiszen immáron pár órányi kényelmes autózással elérhető az egzotikus mediterrán világ, annak minden szépségével, élvezetével. Ám a legtöbb nyaraló nincsen tisztában azzal, hogy az áttetsző kék tenger, a vakító fehér sziklák és a hívogató zöld partok súlyos történelmi emlékeket takarnak.

Talán a jámbor utazó el sem hiszi, hogy volt idő, nem is olyan rég, amikor az adriai szigetek nem a feledhetetlen vakáció színtereit jelentették, hanem a megaláztatást, a rabságot és a halált sok-sok ezer ember számára. Goli otok börtönszigete maga volt a földi pokol.
Az úti cél, Horvátország csábítását talán még vonzóbbá teszi a jó nyolcszáz éves közös történelmi múlt emléke is. A közös államiság ugyan a XX. században megszakadt, ám Horvátország új „hazája”, Jugoszlávia emléke sem lett a köztudatban negatív. Még a „gulyáskommunizmus” relatív jóléte közepette is vonzó volt a „kis nyugat”, Jugoszlávia jóléte, nyitottabb világa. Sokakban ma is úgy él a titói állam emléke, mint ahol az államszocializmus egy „jobb” kiadását sikerült megteremteni, a propaganda által szinte mitikus magasságokba emelt utópiát, az emberarcú szocializmust. A valóság, természetesen, távol áll az idealizált képtől.

A csupasz sziget

18 évvel a magyarországi rendszerváltás és 28 évvel Jugoszlávia vezetője, Josip Broz Tito halála után, még mindig keveset tudni a kommunista délszláv állam elnyomó gépezetéről, bűneiről, bűnöseiről. Pedig az egykori Jugoszláviában a szovjet GULÁG–rendszerhez hasonló büntetőtáborok léteztek, melyek nem kevésbé voltak embertelenek, mint a szovjet „testvérintézmények”. A legbrutálisabb, talán, éppen a mostanság nyaralók által ellepett szigetek tőszomszédságában lévő Kopasz-szigeten, Goli otokon működött.
Bár az egykori Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrejött és véres polgárháborúban részeire hullott déli szomszédunkkal kapcsolatban egyre több mérvadó történeti feldolgozás lát napvilágot, a lágerekről magyar nyelven szinte alig lehet találni valamit. Néhány cikket leszámítva részletes bemutatás még nem született, s a témát feldolgozó délszláv irodalmi alkotások magyar fordítása, kiadása is várat még magára.
Fiumétól (Rijekától) dél felé autózva a parti úton, a mélykék tengerből kis dombokként kiemelkedve számos sziget tárul az utazó szeme elé, melyek a napsütésben távolról szinte egybefolynak. Ezért figyelnie kell annak, aki az egykori Fiumétól hozzávetőleg 70 kilométerre észre szeretné venni a parányi Goli (jelentése kopár, kopasz, csupasz) szigetét. A néhány négyzetkilométernyi szigetecske, a Velebit hegységgel szemben, barna pontnak látszik a két nagy szomszéd, az üdülők körében kedvelt Krk és Rab szigetek között. Pedig a parttól nincs is messze, a legrövidebb távolság mindössze 5 kilométer. A szárazföld felől nézve a sziget hű nevéhez: életnek nyoma sincs.
A part felől nem lehet a szigetet megközelíteni, át kell kelni a Rab szigetre. Innen szervezett hajóúttal a legegyszerűbb és legpraktikusabb az odajutás. Érdemes a természet szépségét is megtekinteni, hiszen csodálatos mediterrán táj tárul szemünk elé, a sétahajóról pedig kitűnő a kilátás. Hajónk nagyjából 1 óra alatt, a Grgur szigeti női börtön felé tett rövid kitérő után éri el a kirándulás legfőbb látványosságát, Goli szigetét.

Elrejtve, elzárva

A (börtön)sziget 1948–1949-ben, a kommunista Jugoszlávia legsúlyosabb válságidőszakában jött létre. 1948-ban a már egy ideje meglévő jugoszláv–szovjet ellentétek nyílt szakításhoz, szembeforduláshoz vezettek a két, korábban szoros, szinte „testvéri” kapcsolatot ápoló kommunista ország között. A szakítás aktusaként 1948 nyarán, tehát éppen hatvan éve Jugoszláviát kizárták a Kominformból (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája), ezzel a belgrádi vezetés igen nehéz helyzetbe került. A kialakult feszültségre jellemző, hogy reális lehetősége volt egy nyílt háborús összecsapásnak a Szovjetunió (és csatlósai), valamint Jugoszlávia között. Ebben a helyzetben, a belgrádi hatalom zsigeri reflexeként, Tito rövid idő alatt, határozottan és kegyetlenül leszámolt vélt és valós ellenségeivel, az úgynevezett kominformistákkal. A fogalom ezúttal azokat jelentette, akik ellenezték a szovjetekkel történő szakítást, kitartottak Sztálin és a moszkvai vezetés mellett. Vagyis a jugoszláv rendszer ellenségei az ötödik hadoszlopnak tekintett belső ellenség, a „valódi” kommunisták lettek. A legveszélyesebbnek tartott emberek számára egy lakatlan és akkor még valóban teljesen kopár, csak birkák legeltetésére használt szigeten létesítettek lágert. A sziget elnevezése híven tükrözte jellegét.
A cél az volt, hogy a szovjet GULÁG mintájára olyan lágert hozzanak létre, amely egyszerre van hermetikusan elzárva és elrejtve a külvilágtól, amely mind fizikailag, mind lelkileg megtöri az ott fogva tartottakat, s amelyből szinte lehetetlen megszökni. Egy mindentől elzárt csupasz sziget, amelyet a természeti adottságok önmagukban elviselhetetlenné tesznek, megfelelőnek tűnt Tito számára. Ez lett Goli otok. Nem ez volt az első, s nem is az egyetlen láger az országban, de ez lett a leghírhedtebb.
A kominformisták, azaz a legnyakasabb Moszkva-barát kommunisták első, 1200 fős csoportja 1949 nyarán érkezett Goli otokra, ahol külön női és külön férfi láger létesült. Több környező piciny szigeten is létesültek lágerek, így például a szomszédos Grguron, mely csak női raboknak lett börtöne. Pontos adatok nincsenek, horvát becslések szerint az 1949–1956 közötti periódusban az e két szigeten fogva tartottak száma nagyságrendileg 20 és 30 ezer között mozgott. A foglyok szinte kizárólag kommunisták voltak, azok, akiket a rendszer a legveszélyesebbnek tartott. Jugoszláv adatok szerint 1948 és 1963 között 55 ezer személyt tartóztattak le kominformizmus vádjával. Később Rankovic belügyminiszter bevallotta, a letartóztatottak fele ártatlan volt. Az elítéltek 40%-a a háború éveiben a partizánmozgalom tagja volt. Egyes adatok szerint a letartóztatottak közül 244 fő volt magyar nemzetiségű.
Sok megrázó, a szigetre látogató turista számára ma már szinte felfoghatatlan történet él az itteni szenvedésekről. Az egyik ezek közül, hogy amikor új foglyok érkeztek a szigetre, a régi rabok két sorba állva addig ütötték a frissen érkezetteket, amíg azok el nem ájultak. Azok, akik nem ütöttek elég keményen, vagy nem voltak hajlandók a verésben részt venni, maguk is verést kaptak. Az első napokat sokan nem élték túl. Számos dolgot azonban máig titok övez, hiszen nagyon kevés a rendelkezésre álló információ, a nyilvánosságra hozott dokumentum, a még élő egykori foglyok pedig ritkán szólalnak meg, felejteni szeretnék a borzalmakat.

Spalírban

Azt viszont pontosan lehet tudni, hogy a körülmények rettenetesek voltak. A rabokat nehéz fizikai munkára kényszerítették, a legtöbbször kőbányászatra. Nyáron elviselhetetlen volt a hőség, melyet kezdetben árnyék sem csillapított. A szigetnek saját édesvízforrása nincs, az eső pedig ritkán esik. Télen a 150 kilométeres sebességgel fújó szél, a bora okozott kínszenvedést. A tenger pedig meglehetősen mély, s a sebes áramlatok lehetetlenné teszik a szökést.
Magyar nyelven unikumnak számít egy egykori fogoly, Eva Grlic emlékirata, aki 1950 és 1952 között raboskodott Goli otokon és Grguron. Emlékezések című memoárjában először lehet nagyobb terjedelemben magyarul is olvasni az egykori börtönszigetről és az ott történtekről. A lapokról orwelli világ rémképe bontakozik ki.
Mint a sorokból megtudhatjuk, a Goli otokra szánt szerencsétleneket élelem, víz és a legcsekélyebb poggyász nélkül tehervagonokba tuszkolták, majd a vonatok többnyire éjszakánként szállították őket a deportálásra kijelölt kis kikötőkbe. Itt kavics- és homokszállító uszályok gyomrába zsúfolták a foglyokat. Mindenhol infernális állapotok uralkodtak. Ám az igazi megpróbáltatások csak a megérkezés után következtek. Sokakat a hajánál fogva ráncigáltak az uszály fedélzetére. „Abban a pillanatban, amint a lábunk földet ért, valaki durván megragadott, és sűrű pofonok, szidalmak – »Gyerünk, frissen, banda!« – közepette lökdösni kezdtek bennünket. A barakkok között az út mindkét oldalán madárijesztők sorakoztak. Két sorba, úgynevezett spalírba állított, sovány, kócos asszonyok, az ordítástól eltorzult arccal – sokan foghíjasan és korán megőszülve – hisztérikusan integettek és kiabáltak: »Aki nincs velünk, az jobb, ha nincs is!« - szólt a jelszó. Egy erősebb hang felüvöltött: »Kiért?« - és a szétzilált kórus ráfelelt: »Titóért! A pártért! Mind! Mind! Mind!« Szörnyű volt. [...] Ahogy kirángattak a hajóról, odalöktek e féktelen sorfalak közé.
Végig kellett mennünk köztük. A hadonászó kezek ütöttek-vertek, ahol értek. Pofoztak, két ököllel csépeltek, arrébb rúgtak, hogy elérjék a következőt is a sorban.”
A félholt embereket belökdösték egy barakkba, ahol szürke rabruhát kaptak, autógumiból készült lábbelit, majd mindenki haját levágták. A meggyötört emberekre nem lehetett ráismerni, maguk is „madárijesztővé” váltak, olyanokká, amilyeneket megérkezésükkor a „spalírban” láttak. A normális életből ide csöppentek számára annyira sokkolók voltak az első élmények, hogy bizony sokak elvesztették a kiszabadulásba, a túlélésbe vetett hitüket. Maga Grlic is így érzett ekkor. „Az első gondolatom [...] az volt, hogy innen nincs kiút. Innen senki sem kerülhet ki élve. Pedig ez még csak a lágy kezdet volt, a bevezető.”
Hadfi Örs Tamás

(Következik két hét múlva: Verjék és vádolják egymást…)