Élet és tudomány

Kötélhúzás és motorcsónakverseny

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

Írta: Maczák Márton

Nemcsak új sportágak, hanem több, már elfeledett sportág is szerepelt a londoni olimpia programjában. Ilyen volt, többek között, a kötélhúzás és a motorcsónakverseny.

A motorcsónakversenyen három osztályba sorolták a motorcsónakokat hosszuk, illetve súlyuk alapján. A motorok lóerejét viszont egyáltalán nem vették figyelembe. Mindhárom versenyt 40 tengeri mérföldön tartották, ez 74 kilométernek felelt meg. Az időjárási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy mindhárom esetben egy-egy motorcsónak érte csak el a célt. Közülük kettő brit volt, egy pedig francia.
Kerékpárban hat versenyre került sor, mindegyikre pályakerékpárban, mert a brit szabályok tiltották az országúti versenyeket. Az 5, 20 és 100 kilométeres egyéni versenyek mellett egy tandemversenyt tartottak 2 kilométeren és egy csapat-üldözőversenyt 4 kilométeren. Egy kilométeres távon végül nem osztottak érmeket, mert minden résztvevő túllépte a 105 másodperces időlimitet. A versenyek egyébként rossz időjárási viszonyok között zajlottak, a heves esőzések miatt a pálya belső oldala gyakran vízben állt. A britek egy kivétellel az összes aranyérmet bezsebelték.
Evezés a Temzén
A vízi sportok közül evezésben négy számot rendeztek: egyes, kettes, négyes és nyolcas összetételben. A nyolcasoknál az evezősök mellett még egy kormányos is a csónakokban ült. A versenyeket a Temzén tartották, kivétel nélkül 1,5 mérföldes (2414 méteres) távon. Mivel a folyó Londonnál keskeny, egyszerre két csónak versenyezhetett egymással. Vitorlázásban az evezéshez hasonlóan szintén négy döntőre került sor, és itt szintén minden aranyérmet a britek nyertek.
Úszásban a versenyek mellett a Nemzetközi Úszószövetség, a FINA megalakulása is fontos esemény volt. A szervezésért felelős Angol Amatőr Úszószövetség szabályai nézeteltérésekhez vezettek, ezért július 19-én – vagyis a versenyek alatt – a jelen lévő országok szakszövetségei a Manchester Hotelben létrehozták a FINA-t. Az úszóversenyek magas színvonalúak voltak, ezt mutatta, hogy a hat számból négyben új világrekord született. A legeredményesebb úszó a három aranyérmet nyert brit Henry Taylor lett, aki a 400 és az 1500 méteres gyorsúszás mellett a 4 x 200 méteres gyorsváltóval is aranyérmet szerzett. Mellette egyébként még egy sportoló szerzett három aranyérmet, az amerikai Melvin Sheppard atlétikában. Az uszodában mű- és toronyugrást is rendeztek. Az 1 és 3 méteren megrendezett műugrásban a németek, az 5 és 10 méteres toronyugrásban a svédek domináltak.
Teniszben két fázisban került sor a versenyekre. Május első felében fedett csarnokban, a Queen’s klubban, július első felében pedig Wimbledonban rendezték a füves viadalt. Tornában csupán egy egyéni és egy csapatversenyt bonyolítottak. A ma szokásos, vagyis minden egyes szeren történő külön versenyeket 1896-ban és 1904-ben már felvették a programba, de ezután csak az 1924-es párizsi játékokon vezették be ismét ezt a lebonyolítási módot. Az egyéni versenyben több mint 100 induló volt (köztük sok nő), és a résztvevőknek a hét szerből (korlát, lólengés, gyűrű, nyújtó, gerenda, talaj, lóugrás) hat választott szeren kellett bemutatni a gyakorlatukat. Csapatban egyébként jóval kevesebb, csupán nyolc résztvevő volt.
A sport világhírre tesz szert
Noha a IV. olimpiai játékoknak nem tett jót a francia–angol kiállítás és a hosszú időtartam, minden kétséget kizáróan ekkor vált az olimpia világeseménnyé, tömeglelkesedést kiváltó szenzációvá. Ebben az atlétikai versenyeknek nagy szerepe volt. Huszonhat versenyszámban avattak győztest, köztük számos már régen feledésbe merült, így többek között a helyből történő magas- és távolugrás, illetve a diszkoszvetés antik változata (itt nem mozoghatott a test, hanem egy négyszögletes talapzatra kellett felállniuk a sportolóknak, és olyan testtartást felvenniük, mint amilyent a görög szobrász, Müron Diszkoszvetője). A sportágban amerikai fölény érvényesült a britekkel szemben. Az összesen 27 aranyéremből e két nemzet sportolói 23-at megnyertek. Azért osztottak ki eggyel több aranyérmet, mert rúdugrásban nem osztottak ezüstöt. Az történt ugyanis, hogy a 371 centiméteres magasságot egyszerre két sportoló is megugrotta, így mindketten aranyérmet nyertek. Az amerikaiak egyébként gyakran adtak hangot nemtetszésüknek, mert szerintük a versenybírák kétes helyzetben mindig a britek javára döntöttek. A közönség ellenszenvét ezzel hamar kivívták, az ugyanis a brit versenyzők mellett a nem amerikaiakat is demonstratívan buzdította. Atlétikában a négy olimpiai rekord beállítása mellett négy világcsúcs is született, vagyis a versenyek az úszáshoz hasonlóan kiemelkedő színvonalúak voltak.
Három versenyszám különösen érdekesnek bizonyult. A 400 méteres síkfutás döntőjében az amerikai John Carpenter a sávokra fel nem osztott pályán ellökte brit riválisát, Wyndham Halswelle-t. Ezt az amerikai szabályok megengedték, a britek viszont szigorúan tiltották. Minden idők egyik legvitatottabb döntőjét végül Carpenter nyerte meg, de két nap múlva meg kellett ismételni a finálét, ezúttal a disz­kvalifikált amerikai nélkül. Az esetből tanulva ekkor első ízben festettek fel pályajelzéseket, így minden futónak saját sávja lett (korábban egyáltalán nem jelölték a pálya sávjait). A meglepetést az okozta, hogy a kizárt Carpenter melletti szolidaritásként a másik kettő, történetesen amerikai futó távolmaradásával tiltakozott. A verseny így egyindulósra szűkült, és Halswelle egyedül futotta le a 400 métert, és nyerte meg az aranyérmet.
Egy másik híres eset a maratoni futáshoz kötődött. 1908-ban rendezték meg először a mai maratoni távon, vagyis 42,195 kilométeren a versenyt (korábban 40 kilométeren vagy 25 mérföldön futották a maratont). A távot a véletlen alakította ki, mivel a kiindulópont a windsori kastély volt, a cél pedig az Olimpia Stadion királyi páholya. Így a megállapított 40 kilométeres távot meg kellett toldani egy mérfölddel (1609 méterrel) a kastély irányában és 385 yarddal (352 méterrel) a királyi páholy felé. A következő években számos maratoni versenyen a londoni távot vették alapul, ezért a Nemzetközi Atlétikai Szövetség 1921-ben hivatalosan is rögzítette a 42,195 kilométeres távot. A versenyen 56 futó állt rajthoz Windsorban, és lett részese az újkori olimpiák legnagyobb drámájának. A stadiont először az olasz Dorando Pietri érte el, és csupán egy fél stadionkör választotta el a győzelemtől. A sapkában futó, alacsony, bozontos bajszú, foglalkozását tekintve pástétomsütő Pietri teljesen ismeretlen volt az olimpia előtt, mégis a játékok legismertebb sportolója lett. Miután belépett a stadionba, a teljesen kimerült olasz rossz irányba indult el. A versenybírók ezután gyorsan útba igazították, de Pietri már nem bírta tovább, és összeesett. Fel tudott ugyan kelni, de a következő 350 méteren még háromszor a földre került. Halálsápadtan támolygott, cikcakkban csetlett-botlott tovább. Ekkor érkezett meg a stadionhoz a folyamatosan és láthatóan könnyedén futó John Hayes, és nyomban megkezdte utolsó körét. Végül 10 méterrel a cél előtt Pietri már ötödször esett össze, és ekkor a részvéttől megindult orvosok és versenybírók átsegítették a célvonalon. Ellenfele ekkor már a célegyenesben futott, és néhány pillanat múlva ő is megérkezett. Pietri órák múlva tért csak teljesen magához, és akkor azt mondta, csupán azért segítettek neki, hogy így nem megengedett segítség igénybevétele miatt kizárhassák a versenyből, ahogy az meg is történt. Ám a következő napon Alexandra királynőtől aranyserleget kapott teljesítményéért. Az angol királynő ezekkel a szavakkal köszöntötte a zsúfolásig megtelt stadionban a kis olaszt: „Én önnek sem oklevelet, sem érmet, sem tölgyfalombot nem nyújthatok át. Fogadja el azonban tőlem ezt az aranyserleget, és remélem, nem távozik rossz emlékekkel országunkból”. A kis emberke mélyen meghajolt, a stadion pedig beleremegett az üdvrivalgásba.
Nemsokára a híres újságíró, Arthur Conan Doyle a milliós példányszámú Daily Mailben írt egy részletes és színes riportot az esetről, ami igen széles körben ismertté tette a tragikus sorsú Dorando Pietrit. Egyúttal adakozás is kezdődött a versenyző javára. Egyébként maga Doyle is segített Pietrinek a célvonal elérésében. Mindenesetre az eset minden addiginál nagyobb mértékben járult hozzá az olimpiai játékok jelentőségének tudatosításához, és az esemény népszerűségét is fokozta.
Atlétikához kapcsolódik a harmadik különlegesség is, amelynek egy világhírűvé vált, nagyon híres fotó az alapja. A 110 méteres gátfutás olimpiai bajnoka, Forrest Smithson rendkívül vallásos volt, és egy fotó alapján elterjedt a pletyka, hogy a távot egy Bibliával a kezében futotta le, tiltakozásként a verseny vasárnapi megrendezése ellen. Később kiderült, az egész állítás hamis, mert vasárnap egyáltalán nem rendeztek gátfutóversenyeket, és ennek megfelelően a fotó sem vasárnap készült, hanem egy edzés alatt. Smithson július 25-én szombaton világcsúccsal nyerte egyébként a számot. A korabeli sporttudósítók viszont hallgattak, és ezzel találgatások sora indult el. Egyesek szerint a könyvvel vetélytársait akarta elkápráztatni, mások viccnek tekintve az egészet úgy vélték, hogy Archie Hahn How to sprint című könyvét tartotta a kezében.
A művészi sportfotók egyébként éppen ekkoriban kezdtek elterjedni. Ehhez is kapcsolódik egy híres eset: súlylökésben az amerikai Ralph Rose megvédte St. Louisban szerzett aranyérmét, és 14,21 méterrel győzött. A fotósok arra kérték, hogy dobja el ismét a golyót. A megfelelő képek érdekében Rose erre ismét ellökte a golyót, ami ezúttal 14,37 méterre szállt.
A londoni olimpián 323 érmet osztottak ki, és ezeken 19 ország sportolói osztoztak. A részt vevő országok közül csupán Argentína, Svájc és Törökország sportolói nem nyertek érmet. A kéttucatnyi sportág többségében taroltak a brit sportolók. Nagy-Britannia összesen 56 arany, 51 ezüst és 38 bronzérmet nyert. Az éremtáblázat alapján még az Egyesült Államok emelkedett ki, a maga 23 aranyérmével. Az éremtáblázat hatodik helyén Magyarország végzett, 3 arany, 4 ezüst és 2 bronzéremmel. A magyar sportolók öt sportágban nyertek 9 érmet, és összesen 74 olimpiai pontot szereztek (pontot mindig az adott versenyszám első hat helyezettje kap). A korábbiakhoz képest jelentős számú, 66 sportolóval vettünk részt az eseményen. A csapat zászlóvivője az 1906. évi pánhellén olimpia ezüstérmes atlétája, Mudin István volt. Magyarország 1908-ban az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, ám a csehek és a magyarok érmeit egyaránt külön tartotta nyilván a hivatalos statisztika. A bécsi kormány ugyanakkor röviddel a játékok kezdete előtt a magyar és a cseh vízilabda- és labdarúgócsapat nevezésének visszavonását követelte, mert a Monarchia egyes részeinek ellenséges nemzeti érzéseitől tartott, és ennek elejét akarta venni. A nevezések visszavonása megtörtént. A 66 magyar sportoló mellett egyébként csak 7 osztrák és 19 cseh vett részt a játékokon.
A magyar csapat legeredményesebb versenyzője a két olimpiai aranyérmet szerző Fuchs Jenő volt. Fuchs vívásban diadalmaskodott, a kard egyéni és csapat küzdelmeiben is első helyet szerzett. Csapatban Földes Dezső, Gerde Oszkár, Tóth Péter és Werkner Lajos volt a társa. A magyarok harmadik aranyérmét Weisz Richárd nyerte, aki a kötöttfogású birkózás nehézsúlyú aranyérmese lett.
A magyar csapat a Bedford Hotelben lakott, a British Museum mellett. London ekkoriban a világ legnagyobb városa volt, a 25 kilométerre fekvő stadiont földalattin érték el versenyzőink. A megnyitón nyolcadik nemzetként vonultak be hazánk sportolói. A Sport Világ korabeli száma szerint különösen szép volt a magyarok „hímzett czímerrel díszített fehér szalmakalapja, de a publikum elég közömbös volt, nem rosszakaratból, egyszerűen csak azért, mert nem ösmernek bennünket”.
Az első héten nem termett babér a magyar résztvevőknek, a második héten viszont vívásban a Tóth Péter vezette kardcsapat megnyerte első aranyérmünket, a szintén esélyes németek és olaszok fölényes legyőzése után. A csapat a döntőben szoros csatában a cseheket múlta felül 9:7 arányban. A hazai sajtó erről így írt nagybetűs címlapján: „GYŐZELEM!” És így folytatta: „Győztünk! A vívók! A sportnak művészi fajtájában: elsők vagyunk, az elsők között!” Egyéniben szintén magyar fölény érvényesült, ugyanis a hatos döntőbe öt magyar került. Fuchs a magyar kardvívás első olimpiai bajnoka lett, később VII. Edward meghívta zártkörű udvari estélyére, hogy bemutattassa kardvívó tudományát.
A magyar sportolók közül Halmay Zoltán úszó érdemel feltétlenül említést. Halmay pályafutása során három olimpián két arany-, négy ezüst-, és egy bronzérmet szerzett. Londonban a 4 x 200 méteres szabad stílusú férfi váltó negyedik úszójaként elsőként indulhatott, de verseny közben görcsbe rándult, és ezzel a magyar csapat csupán második lett, a britek pedig 10:55,6 perces idővel világcsúcsot úsztak. Halmay második ezüstérmét a férfi 100 méteres gyorson szerezte.
Maczák Márton