Élet és tudomány

Botanikai szimbólumok 2. - Mi legyen hazánk növénydiplomatája?

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

Írta: Molnár V. Attila

 
Magyarországnak mind ez ideig nincs hivatalos címernövénye. Holott egyenesen Kínából „üzentek érte”, hogy az olimpiai játékokra küldjük el nemzeti növényünket a részt vevő országok botanikai jelképeinek kiállítására. E sajátos küldetés kapcsán tudatosult többünkben, hogy hazánknak – számos országgal ellentétben – nincs hivatalos címernövénye.

A magyar települések régebbi keletű címereiben szívesen alkalmaztak növényeket mint népszerű heraldikai témát. A leggyakrabban tölgyág (például Basal, Borsfa, Rinyakovácsi községek esetében) vagy cserfaág (Bodrogkisfaludon), búzakalász (Egyeken, Babóton stb.), szőlőfürt (Baksa, Gyöngyöshalász, Tokaj stb. esetében), netán éppen az utóbbi kettő együtt (például Gyúró, Korlát címerében) látható.
Újabb keletű címerébe néhány település – követésre méltó módon – a környék egy-egy jellegzetes növényritkaságát vette fel: például Jósvafő a tornai vértövet (Onosma tornense), Felsőtárkány a az erdei papucskosbort (Cyp­ripedium calceolus), Bátorliget a magyar kökörcsint (Pulsatilla flavescens), Murarátka a fehér tündérrózsát (Nym­phaea alba). Hazánkban kizárólag Nagyharsány mellett él a magyar kikerics (Colchicum hungaricum), aligha találhatott volna a község jobb címernövényt. Dabas város címerében helyet kapott a környék – a Turjánvidék – fokozottan védett növényritkasága, a szarvas bangó (Ophrys oestrifera). A keleméri címer a gyapjúsásokra (Eriophorum sp.) hívja fel a figyelmet, ezek a község határában található két híres, szigorúan védett tőzegláptó, a Mohosok jellemző növényei.
Emellett több hazai nemzeti park címerében is látható egy-egy jellegzetes növényritkaság: a Bükki Nemzeti Parkéban a szártalan bábakalács (Carlina acaulis), a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkéban a lisztes kankalin (Primula farinosa), az Őrségi Nemzeti Parkéban pedig a henye boroszlán (Daphne cneorum).
Messziről jöttek
A jelenleg a közvélemény által igazán magyarnak tekintett növények egy része nálunk nem őshonos, ezek választását mi, botanikusok nem tartanánk szerencsésnek. Ilyen, például, az észak-amerikai fehér akác (Robinia pseudacacia), amelyet néhány éve az egyik politikai párt tűzött zászlajára, aztán a parasztporták elmaradhatatlan dél-afrikai dísznövénye, a muskátli (Pelargonium zonale), vagy a „legmagyarabb” fűszernövény, a dél-amerikai eredetű paprika (Capsicum annuum).
Hasonló a helyzet egyébként a magyarországi reformáció és annak fővárosa, Debrecen szimbólumának számító ördögcérnával (Lycium barbarum) is. A legenda szerint a református Bálint pap és a katolikus Ambróziusz kanonok vitája során utóbbi azt találta mondani, hogy „Akkor lesz az új vallásból valami, mikor ez a vessző fává nő!” – s ezzel az útszéli ördögcérnáról letörvén egy ágat, azt a földbe tűzte. A növény eredetileg Kínában honos...
Az eszményi jelkép
A botanikatörténet jeles kutatója, Rapaics Raymund a „magyarság virágának” a kökörcsint (Pulsatilla) tartotta, amelyet már egy XV. századi kódexben is említettek: juhok himlőjét gyógyították vele, és festéket készítettek belőle. Rapaics úgy vélte, hogy e növény ismeretét és használatát még a keleti füves pusztákról hozta magával a magyarság. Magyar neve egyébként török eredetű: benne a kök (kék) szó rejtőzik.
A külföldi példák alapján elmondható, hogy az „ideális” címernövény látványos, jellemző az adott földrajzi térségre, lehetőleg köthető az adott nemzet kultúrájához, valamint kertészeti termesztése megoldott (könnyen tartható és szaporítható). Hazánk gazdag növényvilágából e felfogás alapján – és a természetvédelmi szempontokat is figyelembe véve – olyan jellegzetes és szép fajokból kellene választani, mint a bánáti bazsarózsa (Paeonia banatica), a tartós szegfű (Dianthus diutinus), a tornai vértő (Onosma tornense), valamely kökörcsinfaj (Pulsatilla sp.) és a sárga sásliliom (Hemerocallis lilio-asphodelus).
Egy vendégség tudományos hozadéka
E sorok írója az utóbb említett – a felsoroltak közül a legkevésbé veszélyeztetett – fajra szavazna. Bár a sárga sásliliom nem bennszülött, de mint dísznövény a történelmi Magyarországról indult világhódító útjára. A XVI. század végén a tudománypártoló magyar főúr, Batthyány Boldizsár Vas vármegyei birtokán vendégeskedett a kor talán leghíresebb tudósa, a németalföldi Carolus Clusius (Charles d’Ecluse). A pannóniai flórát tanulmányozva több, akkoriban a tudomány előtt ismeretlen növényt is bemutatott később megjelent műveiben, sőt nem egynek jól sikerült fametszetű ábrázolását is közreadta. A ma Ausztriához tartozó németújvári Batthyány-birtok környékén bukkant rá erre a szépséges sárga, tölcséres virágú növényre, amelyet Lilioasphodelus luteo flore néven írt le tudományosan a nagyvilág számára. Általa került ez a növény először Bécsbe, majd onnan más nyugat-európai füvészkertekbe...