Élet és tudomány

Botanikai szimbólumok 1. - Címernövények országról országra

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

Írta: Molnár V. Attila

A közelmúltban felkérés érkezett Kínából, hogy a pekingi nyári olimpiai játékokra küldjük el hazánk nemzeti növényét a nagy versengésben részt vevő országok növényi jelképeinek kiállítására…

A Pallas Nagylexikon meghatározása szerint címernövények (Plantae heraldicae) azok a növények, amelyek valamely nemzet vagy család címerét díszítik. Tágabb értelemben tekintve számos nemzetnek van olyan hivatalos címernövénye vagy „nem hivatalos”, de közmegegyezésen alapuló növényi szimbóluma – némely esetben akár több is –, amely nem szerepel az illető ország hivatalos címerében. Sőt akadnak nemzetek, ahol még nemzeti virágot és nemzeti fát is megkülönböztetnek.

Egy kis kitekintés

A nemzetek növényi szimbólumai között éppúgy akadnak az adott országra igen jellemző vadon élő fajok, mint a kétségkívül tetszetős, de szinte az egész világon megtalálható termesztett haszonnövények. Különösen „népszerű” a rózsa. Bulgária hagyományos rózsatermesztését és rózsaolaj-termelését ismerve nem csodálkozhatunk, hogy ez lett az ország címernövénye. Anglia hasonló választását a Tudor-rózsával indokolja, de ugyanez a dísznövény Románia, a Maldív-szigetek, Irak, 1986 óta az Amerikai Egyesült Államok, valamint fehér változatban Finnország botanikai jelképe is. Néha tehát ugyanaz a növény – egymástól igen sok tekintetben – különböző nemzetek jelképévé vált. Ez történt a tulipán (Tulipa) esetében is, amely egyaránt címernövénye Iránnak és Hollandiának, előbbi országban számos faja vadon is él – és az ország zászlaját is díszíti –, utóbbiban pedig rendkívül kedvelt termesztett dísznövény.
A buddhizmus szent növénye, a lótusz (Nelumbo nucifera) is igen népszerű, hiszen Vietnám, India és Makaó (hivatalos írásmóddal: Macau) címernövénye is, stilizált formában utóbbi kettő zászlaján is látható.

A keltákat megtérítő shamrock

Írország esetében is komoly szerepe van a vallásnak a címernövény megválasztásában: Szent Patrik a szentháromságot állítólag a shamrock nevű növény hármasan összetett levelének segítségével magyarázta el a hitetlen keltáknak, és ezzel tudta megtéríteni őket. A shamrock tehát Írország (és Észak-Írország) egyik növényi szimbóluma, csak éppen azt nem tudjuk teljesen bizonyosan, hogy milyen növény volt valójában: erdei madársóska (Oxalis acetosella) vagy here (Trifolium).
Ellenben Wales nemzeti növényeként jól ismerjük a nárciszt (Narcissus) és a hagymát (Allium sp.). Utóbbiak közül néhány faj hagymájának különös buroklevelei sötétbarna, recés, hálózatos rostokra foszlanak, emiatt a sodronyinghez hasonlónak tartották, s „amulettként” viselték, általában nyakba akasztva. Úgy vélték, hogy gazdáját a legerősebb páncélnál is jobban óvja a sérülésektől. A monda szerint, amikor a walesiek 640-ben, Cadvallo király vezetésével győzelmet arattak az angolok felett, süvegük mellé a harcmezőn talált hagymákat tűztek.
A skótoknak hagyományosan több növényi jelképük van: a „thistle” (szamárbogáncs – Onopordum), a harangvirág (Campanula) és a csarab (Calluna vulgaris). Utóbbi egyébként a nem kevésbé zord éghajlatú Norvégiának is jellegzetessége és egyben címernövénye. Szintén közös címernövénye van Dél-Koreának és Malajziának, mégpedig a hibiszkusz (Hibiscus rosa-sinensis). Japánban a cseresznye virágzása ünnepszámba megy, így nem csoda, ha a cseresznyevirág az ország növényi szimbóluma. A mostani olimpiát rendező Kínának két címernövénye is van, bár egyik sem hivatalos. Közülük a napraforgó (Helianthus annuus) a régebbi, a bazsarózsa (Paeonia) pedig az újabb keletű.
A címernövény megválasztását néha a lobogó jellegzetes színével vagy színeivel való egyezése is motiválhatta, mint Észtország (kék búzavirág – Centaurea cyanus) vagy Zimbabwe (koronásliliom – Gloriosa) esetében.

Rossz és jó példák

Azt hihetnénk, hogy egy címernövény megválasztásában a politikának vajmi kevés szerep jut, de ez sem feltétlenül van így. Jól jellemzi az Észak-Koreában uralkodó személyi kultuszt, hogy az ország növényi jelképe az a termesztett sudár begóniafajta (Begonia elatior), amelyet „Kimjongilia”-nak neveztek el...
Ezzel szemben elég időtálló és szerencsés választásnak tűnik Svájc részéről a havasi gyopár (Leontopodium alpinum).  Ez a faj minden bizonnyal az egyik legismertebb vadon élő növény. Ott díszeleg a panziók és éttermek címerében, turista társaságok emblémájában is. Általában a tisztaság és hűség jelképnövényeként tartják számon. Német neve („Edelweiss”) is világszerte ismert, a világhálón majdnem hatmillió alkalommal fordul elő. Sörmárkát éppúgy neveztek el róla, mint pop-együttest és légitársaságot…
Mi az oka ennek a népszerűségének? A gyopár kétségkívül egyedi és különleges jelenség. A mindössze arasznyi magasságú növényt fehér, bársonyos tapintású „szőrmebunda” óvja a szelek szárító hatásától és a hidegtől. Meglehet, a szőrözöttségnek a magashegységekben igen nagy mértékű és az élő szervezetekre káros hatású ultraibolya sugárzás elleni védelemben is szerepe van. Fizikusok ugyanis kimutatták, hogy a havasi gyopár szőrszálain nanoméretű hosszanti barázdák húzódnak, amelyek elnyelik az UV-sugarakat. Legjellemzőbb az Alpokra, de megtalálható a Pireneusoktól a Balkán-félszigetig. Mindig mésztartalmú alapkőzeteken, rendszerint 1800 és 2800 méteres tengerszint feletti magasságban él, de kivételesen akár 500 méterre is „leereszkedhet”. Minél magasabban fordul elő, annál alacsonyabb termetű. Elég későn: július végén és augusztusban nyílik. Egy-egy hajtásának csúcsán nem egy virág található, – mint talán az első pillanatra látszik – hanem néhány, mindössze pár milliméteres, barnás színű gömbös virágzat, amelyeket egyenként is több tucatnyi apró virág alkot. Az egész összetett virágzatot pedig szirmoknak látszó, fehéren szőrös levelek szegélyezik. Korábban nagy mennyiségben gyűjtötték és árusították, ezért több helyen nagyon megfogyatkozott, ám a legtöbb országban ma már védelmet élvez.
Nem kevésbé szerencsés Guyana és Izland választása. Igen látványos és ugyanakkor az adott országra jellemző növény lett a jelképük: az előbbi esetben az óriás tündérrózsára (Victoria regia), az utóbbi esetben a magcsákóra (Dryas octopetala).

Az olimpia jelképe

Magához az olimpiai eszméhez és mozgalomhoz leginkább kötődő növényi jelkép kétségkívül az olajfa. Az ókori görög kultúrában az olajág a béke és a jólét szimbóluma volt. Számos nyugati országban ma is a nyugalom és a termékenység jelképe. Stilizált ága látható az Egyesült Nemzetek Szervezetének lobogóján és a 2004-ben megrendezett athéni nyári olimpiai játékok emblémáján is. Emellett az olajfa Görögország, Albánia, Portugália és – a tölggyel együtt – Olaszország nemzeti fája is, az utóbbi állam címerében szintén szerepel.
Az Olea nemzetségnek mintegy 20 faja ismert, amelyek a meleg mérsékelt és a trópusi régiók területein élnek Dél-Eurá­zsiában, Afrikában és Ausztráliában. Örökzöld fák és cserjék, kicsi, átellenes állású, ép szélű levelekkel és csonthéjas terméssel. Az emberiség számára minden bizonnyal a mediterrán övezetben őshonos európai olajfa (Olea europea) a legnagyobb jelentőségű. Számos alfaját különböztetik meg. A „vad olajfa” (Olea europaea subsp. sylvestris) Kis-Ázsiában és az Égei-tenger szigetein, legfeljebb 200 méteres tengerszint feletti magasságban, örökzöld pisztáciacserjésekben és tölgyesekben él. A további alfajok közül legnagyobb területen a 9-12 méter magasra növő Olea europaea subsp. africana terjedt el, amely Madagaszkáron, Afrikában, az Arab-félszigeten, Indiában és Kínában él. Elsősorban gyümölcséért termesztik emberi fogyasztásra, de tintát is készítenek belőle. Leveléből teát főznek, fája bútorok alapanyaga.
Olajfának általában a termesztett olajfát (Olea europaea subsp. europaea) nevezik, amely az egész Mediterráneumban megtalálható. Mintegy ezer (!) fajtája létezik, némelyiket mindössze egy-egy település környékén ültetik. A legnagyobb változatosságban Olaszországban fordul elő, Szicíliában és Liguriában például 80 egymástól eltérő fajta ismert. Ízük alapján a szakértők így is képesek megkülönböztetni egy-egy fajta olaját a többiétől.
Közepesen magas fa, amely nagyon lassan növekszik. Törzse szabálytalan alakú, gyakran lyukacsos, göcsörtös, és akár 1 méter vastagságú is lehet. Lombozata terebélyes, és kivételesen elérheti az 5-10 méter magasságot is. A fa őshazája eredetileg Kis-Ázsia lehetett. Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mikor kezdték az olajfát termeszteni. Régészeti ásatásokon találtak már 9000 éves magot is, amelyet a vad olajfáról gyűjtött össze az ember. Krétai és szíriai leletek pedig arra utalnak, hogy az olajfa termesztése Krisztus előtt legalább 4000 évvel megkezdődhetett. Eleinte csak az „olajbogyó” húsát fogyasztották, később a belőle sajtolt olajjal ételt készítettek, továbbá a bőrüket kenték, dörzsölték be vele, sebek és daganatok kezelésére, illetve világításra használták.
Az olajfát és annak olaját több alkalommal említi a Korán és a Biblia is. Utóbbiban egyaránt olvashatunk a vad alakjáról és a termesztett változatairól is. A Szentföldön a termését is hasznosították a vad alaknak, és erről nevezték el „Olajfák hegyé”-nek a Jeruzsálem óvárosától keletre eső, a Kedron patak völgyével elválasztott többcsúcsú hegyet. Pál apostol a vad olajfát a pogány valláshoz, a nemes olajfát pedig a zsidó néphez és a belőle kinőtt kereszténységhez hasonlította. Az olajat világításra, kenet feladásához, áldozati ételhez, sebkenésre, sőt fizetőeszközként is használták. Az Ószövetségben Noénak egy galamb olajfaágat hozott, ezzel jelezve, hogy vége a vízözönnek.
Az ókori görögöknél az olajfa Pallas Athénének, az igazság és bölcsesség istennőjének a szent fája volt. Szerintük ugyanis a fa Athénétől kapta áldásos, bogyótermő képességét. Amikor a perzsa király, I. Dareiosz fia, Xerxész (Kr. e. 519-465) elfoglalta az Akropoliszt, egy olajágat égetett el, amely azonban varázslattal ismét megjelent. Az olajfa ágaiból font koszorúkkal díszítették a győztes római tábornokok fejét, az ókori Róma kocsihajtó viadalain pedig mintegy 5 tonnányi – mai szóhasználattal élve „extra szűz olívaolaj” – volt a győztes jutalma.
A Földközi-tenger partvidékén és szigetein tehát igen régen termesztik az olajfát: a rómaiak például Kr. e. 600 körül kezdték termeszteni, Dél-Kínába az Kr. e. III. században jutott el perzsa kereskedők révén. Peruba a XVI. században spanyol konkvisztádorok vitték el. Manapság már Mexikóban, Kaliforniában, Hawaiin, Ausztráliában és Új-Zélandon is terjedelmes olajfaültetvények vannak. Napjainkban Földünkön mintegy 750 millió termesztett olajfa él, ennek kétharmada az Európai Unió déli államaiban, főként Spanyol-, Olasz- és Görögországban virul. Ezekben az országokban az idegenforgalom mellett az egyik legfontosabb jövedelemforrásnak számít. De Szíria, Törökország és Tunézia gazdaságában is igen fontos szerepe van.
Az olajfa májusban virágzik, az olajbogyók június végén kezdenek növekedni, ezalatt színük folyamatosan változik a zöldtől a bíboron át, egészen a feketéig. A gyümölcs beérése után november és január között van a szüret. A világoszöld, kemény magvú bogyók éretlen állapotban 15-35 százalék olajat tartalmaznak, közvetlen fogyasztásra ezek a legalkalmasabbak. Olajpréseléshez a teljesen érett, sötétlila színűeket válogatják. Ha a termés nem hullik le magától vagy a szél hatására, akkor lerázzák, gyakran leverik.
A szüretet követően az első munkafolyamat a bogyók szétzúzásával és kimagozásával kezdődik. A bogyókat kőteknőbe öntik, és egy súlyos henger alakú kővel összezúzzák. Közben ügyelni kell arra, hogy a magok ne sérüljenek meg, mert akkor az olaj keserű mellékízt kap. Nyomban a szétzúzás után már merhetik is ki a legfinomabb tiszta olajat. A második munkafolyamat a húsos termés kipréselése. Minél erősebben préselik a szétzúzott bogyókat, annál erősebben szennyeződik az olaj. A kevésbé értékes olaj megtisztításához régebben a kádba forró sós vizet öntöttek, elkeverték, majd megvárták, hogy leülepedjen.
Az olajfák kétévente, minden második évben teremnek, ilyenkor egy-egy nagyobb példány akár 25 liter olajat is adhat. Az olajbogyókból hidegen kisajtolt olaj – vagyis a szűz és extra szűz olívaolaj – a legértékesebb, a leggazdagabb vitaminokban és más hasznos anyagokban. Ám ezt az olajat nem szabad hevíteni, mert elveszti jótékony gyógyhatását. Főzéshez, sütéshez a melegen sajtolt olívaolajat használják.
A gasztronómiai célok mellett bőrpuhító, regeneráló hatásáért a kozmetikai készítmények értékes alkotó részeként ugyancsak alkalmazzák. Az ókor óta használják gyógyászati céllal is, felismerték levelének vérnyomáscsökkentő és epehajtó hatását, emellett olaját zúzódások és sebek kezelésére javallották. Úgy tartották, hogy megvédi a nyílt sebet, és enyhíti a fájdalmakat.

Molnár V. Attila

(Következik: Mi legyen hazánk növénydiplomatája?)