Élet és tudomány

Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark - Az első ötven év

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

Írta: Sigmond István

    Fél évszázaddal ezelőtt,1958. augusztus 1-én, hat havi előkészítés, építés, rengeteg társadalmi munka elvégzése után, megnyílt Veszprémben, a Fejes - völgyben, az akkori nevén Kittenberger Kálmán Úttörő Növény és Vadaspark, Európa talán legszebb fekvésű állatkertje.

A veszprémi álltakert létrehozásának ötlete az előző év második felében született - barátok között - akiknek egyike, a megvalósításban (és a későbbiekben is) meghatározó szerepet vállaló Kasza László volt.
   Az első években kizárólag hazai és Kárpát – medencei fajok bemutatására vállalkozott a park, az állomány 15 – 18 faj, mintegy 40 egyede volt a megnyitáskor. A frissen megnyitott új kirándulóhely gyorsan népszerűvé vált, legfőbb erényének a szép környezetet és az állatok természetes elhelyezését, bemutatását tartották a korabeli híradások
   A Vadaspark állatkertté történő átalakulását nagyjából 1963-tól követhetjük nyomon (ekkor nevezték ki Kasza Lászlót igazgatónak), ebben az évben érkeztek az első egzotikus állatok: Nóra, az oroszlán, majd Böbe, a Guineában elárvult kis csimpánz kölyök (akinek szerepe meghatározó lesz az intézmény életében, ismertségében). Akkoriban alakul ki az úthálózat, a máig meghatározó beépítési szerkezet a legfontosabb épületekkel.

VILÁGKIÁLLÍTÁS

   A fejlődés már–már kifulladó lendületét hozza újra mozgásba az 1971-es Vadászati Világkiállítás, amelynek köszönhetően több kisebb–nagyobb épület létesült és az ott bemutatott állatok egy része is ide került. Ekkorra jelentősen megnőtt a tartott fajok és egyedek száma, 160 – 200 fajról, és 750 – 1200 példányról is találunk adatokat. A közönség érdeklődése ugrásszerűen, évről évre gyarapodott, a nevezetes állatoknak, a népszerű programoknak, a kitűnő propagandának és nem utolsó sorban az Állatkert minőségének köszönhetően.
   A ritkuló, majd elmaradó fejlesztések miatt, a változatlan színvonalú ismeretterjesztő – oktató munka ellenére, a ’80-s évek végén egyre gyakoribbá és erőteljesebbé válnak a kritikai megjegyzések, a népszerű intézmény nimbusza megkopni látszik.
   A ’90-es évek második felétől egyre gyorsuló ütemű rekonstrukció indul el, ami a gondos közművelődési – zoopedagógiai munka segítségével, fokozatosan megfordítja a korábbi évek negatív közmegítélését. Ebben, a napjainkig tartó folyamatban csökkent a bemutatott fajok és egyedek száma, eltűntek a ketrecek, a szűk és csúnya elefántkifutó. Új épület és bemutató tér épül a nagymacskák, medvék, flamingók számára. Tetszetős „Afrika” és „Szavanna” bemutatók létesülnek, de a különféle majmok is mind új és jobb helyekre kerülnek, a régi majomház trópusi házzá alakul át. A csimpánzok számára 2008 – 2009-ben épülhet korszerű, új ház és bemutató „élettér”, az ezt követő időszakban pedig, az addigra már megduplázódó terület birtokba vétele, kiépítése és megnyitása lesz a legfontosabb feladat. Így ismét gyarapodni fog a bemutatott Kárpát- medencei fajok száma, egyben még határozottabbá válik az afrikai profil, s a létesülő látogatói centrumok természetvédelmi – kulturális bemutatóként, a zoopedagógia színtereként is működnek, összhangban a mai állatkertek céljaival. Fontos, hogy mindez hiteles, „zöld” környezetben jelenjen meg, végleg eltűnjenek a korábbi évek túlzó állattartásának következményei, a lepusztult, növényzet nélküli foltok, tájsebek.  

ISMERETTERJESZTÉS, OKTATÁS, ZOOPEDAGÓGIA

   Az ismeretterjesztéshez, rendhagyó biológiaórákhoz, szakköri foglalkozásokhoz az Állatkert bőségesen kínálta és kínálja a lehetőségeket és az alkalmakat, mindig is többet, mint ahányan éltek – élhettek vele.

   Az első szervezett szakkör az a solymász társaság volt, akik a vadaspark ragadozó madarait gondozták Nádai Sándor vezetésével. Rendszeresen jártak bemutatókra, iskolákba, vagy olyan rendezvényekre, mint a „Várjátékok” Nagyvázsonyban (ebben a csoportban dolgozott rövid ideig, 1964-ben Lelovich György a neves solymász is).   
   Az első állatkerti tábor szervezésére feltehetően még 1959 – 60-ban kerülhetett sor. A táboros gyermekek seregét egészítették ki azok, akik - mai szóval - önkéntesként jártak le ide, télen – nyáron, az iskola mellett, néha helyette is. Nyaranta Kasza Lászlóék körül is népes gyermekcsapat nyüzsgött, ismerősök barátok gyermekei. A környék és az ország így a gyermekein, az ő élményeiken keresztül ismerte és szerette meg a Vadasparkot. Ez a többé – kevésbé spontán módon kialakult (nevezzük így) „gyermekmegőrző” mind szervezettebbé vált. Napjainkra a táborok lovas és „zoo” profillal, évzárótól – évnyitóig, megszakítás nélkül fogadják a gyermekeket (a shetland póni állomány a gyermekek lovas képzésére és speciális foglalkozást igénylő gyermekek készségfejlesztő foglalkozásaira egyaránt biztos alapot nyújt).
   A ’90-es évek második felétől már pedagógus végzettségű munkatárs irányítja az aktuális tantervekhez alkalmazkodó „Természetes Oktatás” programot, az erdei iskolai foglalkozásokat és szervezi a tavasztól őszig terjedő időszak rendezvényeit. Ennek a  zoopedagógiai munkának a támogatására tematikus, foglalkoztató füzetek, kiadványok készülnek (Utazás ZOOKOLÓNIÁBA, Dörmögőék, A tigrisek, Állatkerti füzeteim 1 – 3, Madagaszkár).
   Az elmúlt évek folyamán több főiskolával, egyetemmel alakult ki kapcsolat a diákok gyakorlati képzésének elősegítésére. A főiskolások, egyetemisták lehetőséget kapnak arra, hogy évközi, vagy nyári kötelező gyakorlataikat, az Állatkertben teljesítsék, itt írják meg diplomamunkájukat. Jellemzően a környezetmérnök, állatorvos, biológia, turizmus és marketing szakos hallgatók élnek ezzel a lehetőséggel.

KUTATÁS

   Az állatkerti állatok többsége különlegességnek számít, tartásuk eleve kínálja a lehetőséget a biológiájuk alaposabb vizsgálatára, viselkedésük kutatására, megfigyelésére.
    Az állategészségügy területén, az egyes állatok betegségeiről, gyógykezelésükről gyűjtött adatok, esetleírások egy nemzetközi adatbázisba kerülnek, amelynek segítségével lehetőség nyílik arra, hogy megbetegedés esetén az állatorvos akár több száz állatkert hasonló eseteit tanulmányozza, mielőtt a gyógyításhoz kezd.
Célzott kutatásokat a kisebb állatkertek csak nagyon szűk körben, vagy más intézményekkel, kutatóhelyekkel együttműködve tudnak végezni. Veszprémben ilyen célzott kutatást folytattak például 1963 – 1970 között, Böbével, a fiatal csimpánzzal. A kísérletek eseményeit bőségesen tárgyalta a korabeli sajtó.                                                 
   A folyamatosan átalakuló állatkerti tartástechnológia, az egyre nagyobb és természetszerűbb bemutató terek önmaguktól még nem eredményezik az állatok „ketrec– viselkedésének” megszűnését. Mit kell tenni annak érdekében, hogy ne elhízott és ellustult állatok népesítsék be az új kifutókat, bemutató tereket? Erre keresett választ egy, az oroszlánok (új terület) és a csimpánzok (hagyományos ketreces tartás) viselkedését elemző vizsgálat. Az első, még csak kezdeti eredmények azt mutatják, hogy a tágas új helyen bemutatott oroszlánoknál, a napi rutin céltudatos megváltoztatása (környezetgazdagítás), jótékony hatású az állatok aktivitására. A régi, szűk helyen tartott csimpánzok esetében a bevezetett újítások csak rövid időre és kismértékben növelték az állatok aktivitását, nem módosult számottevően aktív és passzív periódusaik időtartama és aránya sem. Az elavult, túl szűk bemutató terek még többszörös ráfordítás esetén sem tudnak elegendő változatosságot nyújtani. A passzív időszakok csökkentése, mindkét esetben folyamatos és előre megtervezett
beavatkozás sorozatot igényel.
   Az Állatkert számára fontos, hogy visszajelzéseket kapjon a közönségtől. Ennek érdekében évente több időszakban készül felmérés a látogatók körében. A minta nagysága meghaladja az 1 %-ot, tehát több mint 2 000 kérdőív tucatnyi kérdésére adott válasz kerül feldolgozásra.
Az évek során számtalan legendás állat talált otthonra Veszprémben (lásd kis keretes „portréinkat” – a Szerk.), a híres történetek között említhetjük például Lajoskáét az orangutánét, Goriét, aki az első, Magyarországon bemutatott gorilla volt, vagy éppen Suzyét, az 1991-ben Horvátországból, a háború elől, kalandos körülmények között Veszprémbe menekített indiai elefántét.
A veszprémi „Kittenberger Kálmán Növény és Vadaspark” létezésének eddigi ötven éve alatt elismert, szívesen látogatott, szakmai ranggal bíró intézménnyé vált. Múltja, szellemisége, nyitottsága az újra, a természethez való viszonya magában hordozza a következő ötven esztendő megalapozott reményét.

Sigmond István
 

NEVEZETES ÁLLATOK

Az állatkertek állatainak egy része közismertté, személyes ismerőseinké válnak kalandjaik, különleges „tetteik” révén. Ez a veszprémi állatokkal sincs másként. Álljon itt néhányuk története, az ismertebbek közül.  

Maugli: Apró farkaskölyök volt, az állatkert még csak épült, amikor Budapestről Kasza Lászlóékhoz került, ők gondozták, nevelték a megnyitóig. A jóbarátság mindvégig megmaradt. Néhány évvel később hat kölykét a „Kőszívű ember fiai” c. film forgatásához vásárolták meg. A szállítás napján már csak ötöt találtak meg, a hatodiknak nyoma veszett. Másnap aztán Maugli maga mutatta be az előző napon, anyai ösztönétől vezérelve eltüntetett hatodik kölykét.

Szultán: Parlagi sas: 1959-ben fészektolvajok a Kab-hegyen két fiókát szedtek ki, a már akkor is nagyon ritkának számító madár fészkéből. Valahogy kiderült a dolog és a fiókák az Állatkertbe, Nádai Sándorhoz kerültek. Szultán hosszú ideig dolgozott együtt a kitűnő solymásszal, filmekben, bemutatókon. Egy alkalommal gyakorlás közben Szultán magasfeszültségű vezetéknek ütközött és élettelenül zuhant le. Sanyi bácsi hosszú időn keresztül élesztgette, mesterséges légzéssel, feketekávéval. Talán egy óra múlva az eszméletlen madár magához tért, és még hosszú éveken keresztül voltak hűséges társai egymásnak. Derűs pillanatokat is szerzett bőven. Az egyik erdész – vadász juniális alkalmával az egyik asztalról egy kis vadpörköltet csent el, önkiszolgáló módon. 1997-ben, 38 éves korában pusztult el.  

Böbe: Az ember nevelte kis csimpánz rövid idő alatt az ország leghíresebb állatává vált. Hihetetlen tanulékonysága, játékossága számtalan tanulság, vagy kedves történet forrása.  Kávét szolgált fel az ország első emberének, az állatkertből meglógva egy közelben élő család vacsoráját tette emlékezetessé, és addig nem volt hajlandó otthagyni választott vendéglátóit, amíg gondozója, Vecsey Ervin motorjával a ház elé nem állt. Akkor felült szokott helyére, a hátsó ülésre - és irány az Állatkert. Több róla szóló film főszereplője, szorgalmasan mutatja be tanulékonyságát, leleményességét, az egyszerűbb és a bonyolultabb eszközök használatában. Igazi festőművésszé csak 1969 – 70-ben válik. A nagy kaland 1969 vége: egy forgató csoport, gondozója és Kasza László társaságában a szülőföldjére utazik rokonlátogatóba. A cél: megfigyelni és rögzíteni reakcióit a vadon élő csimpánzokkal való találkozás pillanatában. Böbe megijedt tőlük, azokat választja, akik fölnevelték, akikhez mindennapjai kötik – mindenki nagy megkönnyebbülésére.
Böbe, kalandjainak többségét egy, a tanulási folyamat jobb megismerését, a csimpánzok viselkedésének titkait feltárni szándékozó kísérletsorozat részeként élte meg. 1970. november 10-én pusztult el.

Nóra: Nőstény oroszlán, 1963-ban, apró kölyökként került Veszprémbe, Böbével csaknem egyidőben. A nagy gonddal nevelt oroszlánkölyök pillanatok alatt a város kedvencévé válik. Ők, Böbével ketten, az Állatkert első igazi egzotikumai. Másfél éves koráig még ketrece sincsen, de tovább már nem tartható szabadon. Túl játékos, az emberek és a gyermekek már régen nem az ő súlycsoportja. Súlyos torokgyulladásáról, szakszerű gégészeti ellátásáról a sajtó is beszámol. Nem lehetett csekélység a vizsgálat és a gyógykezelés, amikor a mai korszerű altatószerek még nem voltak, a repülőfecskendőről nem is beszélve.
Buki (vagy Berci): Bukázó sas, eredeti hazája Afrika. Még 1971-ben, a Vadászati Világkiállítás után, Tanzánia ajándékozta az Állatkertnek. Már ekkor sem számított fiatalnak, az itteniek úgy tudják, hogy húsz év körüli volt akkor. Egy biztos, ha újszülöttként került volna ide, ma, akkor is ő lenne a legidősebb állatunk. Az itt dolgozókat kivétel nélkül jól ismeri és hangos rikoltással, hajbókolással köszönti őket, mikor arra járnak. A pletyka szerint azért is népszerű, mert az ellenőrző körúton járó főnökségnek más hanghordozás jár ki, így akinek „hallása” van hozzá, azt is tudja, hogy éppen ki érkezik.  

Móni és Taksony: Csimpánzok, Móni veszprémi, Taksony budapesti születésű. Velük csaknem egyidős társuk, Milla néhány évvel ezelőtt elpusztult. A két veszprémi leányzó emberközelben, „kézben” nevelkedett, öt – hat éves korukig gyakran fordultak elő a látogatók között, együtt hancúroztak a gyerekekkel, tízórait, fagylaltot csentek tőlük és állták a fényképezőgépek, kamerák kereszttüzét. Taksony érkezésével, aki a budapesti csapatban született és nevelkedett megváltozott az életük, arra számítottunk, hogy talán van esély arra, hogy ők is családdá váljanak. A két nőstény közötti rivalizálás, Milla alárendelt szerepe, majd pusztulása ezt meghiúsította. Emlékezetes „ügyeik” szép számmal akadnak, mert sokan vélik úgy a látogatók közül, hogy a közeli „rokonság” miatt nem is veszélyesek. Ennek az ellenkezőjéről győződhetett meg az a tanárnő is, akitől a táskáját vették el, a kirándulásra szánt több tízezer forinttal együtt. Szerencséjére a „lányokat” nem a pénz, hanem a tükör, a rúzs és a púderos doboz érdekelte, Taksony, pedig ennivaló után kutakodott, ezúttal hiába. Az elszedett dolgok többsége – így a pénz is - épségben visszakerült tulajdonosához, néhány narancs és más finomságok ellenében.