Élet és tudomány

Egy nemzeti ereklye - Jászkürt

Megjelent az Élet és tudomány 2008. augusztusi számában

Írta: Kelemen Csilla

A Jászkürt vagy Lehel kürtje, mint a koronázási jelvények mellett az egyik méltóságjelvénynek tekintett tárgy, a hódoltság korától a Jászság egységét testesítette meg és kiváltságos helyzetét szimbolizálta. A jász szék és a jászberényi tanács hivatalos ünnepi ceremóniáin és a tisztikar hivatalossá nyilvánított magán ünnepein rituális szerepet is játszott, ugyanis hagyományos jókívánságok kíséretében a szájába szorított aranyozott ezüstpohárból itták a közös áldomást.

A Jászkürtöt,- ezért Lehel kürtje-, a történelemből ismert legendás hősök egyikéhez, a középkori krónikáinkból ismert honfoglaló Lehel vezérhez kötötte a XVII-XVIII. századtól a „ tudákosság” és a néphagyomány. A hozzá kapcsolódó Lehel- mondának köszönhetően a kürt immár három évszázada a magyar honfoglalás korának egyedülálló jelképe. A kalandozó seregvezér kürtjéhez kapcsolódó történet a XIV. századtól kezdve ( a mondát a Képes Krónika őrizte meg számunkra) változatlan formában élt a köztudatban. 955-ben az augsburgi csatavesztést követően „Leelt és Bulchut”, a jeles kapitányokat is elfogták és a császár elé vezették. Mikor a császár megkérdezte tőlük, miért olyan kegyetlenek a keresztényekhez, így válaszoltak: „ Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket hozzátok ostorul, ha abbahagyjuk az üldözéseteket, akkor fogtok el és öltök meg bennünket.” Erre így szólt a császár: „Válasszatok olyan halálnemet magatoknak, amilyet akartok” Leel válaszolt: Hozassék ide a kürtöm, mihelyt belefújtam, majd felelek” Odavitték neki a kürtöt és amikor nekikészült a kürtfúvásnak, közelebb lépett a császárhoz, és állítólag olyan erősen homlokon vágta a kürttel a császárt, hogy a
császár meghalt ettől az egyetlen ütéstől. És így szólott hozzá: „Előttem fogsz menni és szolgám leszel a másvilágon.” Scytha hiedelem ugyanis, hogy azok, akiket megöltek,a másvilágon nekik fognak szolgálni. Azon nyomban megragadták és Ratisponában akasztófán végezték ki őket – tudósít a korabeli krónikás.

Mit látunk?

A kürt elefántagyarból készült. Ennek megfelelően maga a tárgy is és a keresztmetszete is ívelt. A hosszabb külső (alsó ív) és a rövidebb belső (felső ív) egyúttal a faragványok két tengelyét is megadja. A kürt középtengelyében mért hossza 43 cm, ovális szájának
átmérője 10,5 cm, a rövidebb 9 cm, a keskenyebb végénél,  ahol a kürt megszólaltatható, 2 cm. Utóbbinak tartozéka a nyelvsíp. A kürt falának vastagsága 6-7 mm. A kürtöt szája alatt 5-5,5 cm-rel és másik végétől 12,3-13 cm-rel ráhúzott 2 cm széles szíjon viselték. Ennek megfelelően a faragó mester két 2 cm széles sávot díszítetlenül hagyott a kürtön (1857 óta ezüstpántok vannak ezen a helyen), és ezeken a
sávokon kívül a kürt végét is simára csiszolta. A felület többi részét viszont gazdagon megfaragta.
A függesztőszíjnak a kürt szájánál található pántja feletti sávot a mester figurális ábrázolásokkal töltötte ki, a pánt alá és az alsó függesztőpánt két oldalára is egymásba hurkolódó vagy megbogozott szalagfonatot faragott. A két függesztőszíj a kürt felületét három sávra bontotta. A kürtpaláston lévő középső, széles sávot a kürtfaragó mester nem választotta szét újabb vízszintes szalagokkal, hanem egymás fölött négy sorban faragta rá az ábrázolásokat.

Mit jelentenek a faragványok?

A Jászkürt faragványainak magyarázata során komoly kutatási dilemmával kerülnek szembe a szakértők. Nem tudhatjuk, találunk-e arra bizonyítékot, hogy a kürtfaragó mester, a műtárgy elkészültének időpontjában mennyire tudta, egyáltalán tudta-e az arra ráfaragott motívumok egykori értelmét, hogy az egyes motívumoknak a kürt elkészítésének
idején ugyanaz volt-e a jelentésük, mint keletkezésükkor, hogy az idő teltével milyen módosulásokon ment, mehetett keresztül az eredeti jelentés, az egyes motívumok jelentése azonos mértékben módosult-e, s oly módon-e, ahogyan ma vélekedünk róluk.
A Lehel- kürtöt elemző kutatók között egyetértés mutatkozik abban, hogy a kürt faragványainak egy része minden bizonnyal szimbolikus tartalmat hordozhatott, míg másik része a szertartásos bizánci császári udvari mulattatásnak, javarészt a hippodromban zajló jeleneteit örökíti meg. Abban is egyetértés mutatkozik, hogy a szimbolikus jelentőségű motívumoknak a XII-XIII. században is még meghatározott, élő tartalmuk lehetett.
A belső, rövidebb tengelyen található medalion egy kentaurt ábrázol. A kentaur az ókortól kezdve az állatiasság, a nyers természeti erő és a féktelen ösztönösség megtestesítőjének számított. A középkor képi világában a kentaur a nemes lovag ellentéte, mivel nem küzdötte le állati természetét. Emellett gyakran az önhittség, a gőg bűnének megtestesítője is. A bizánci emlékeken a kentaur ugyanakkor a sötét erők legyőzőjeként jelenik meg.
A kentaurral szemben, a külső, hosszabbik tengelyen található medalionban egy, a nézővel szemben álló, fejét a bal szárnya felé fordító, a címerállat heraldikus merevségében álló sast faragott ki a művész. A sas rendkívül ősi jelkép, az égi, isteni hatalom és a nap jelképe. A szimbólum valamilyen formában a világ szinte minden népénél ismert. A heraldikai sas mint képtípus nagy bizonyossággal a római művészetből ered, ugyanis ez a nagy testű ragadozó madár a Római Birodalomban a császári hatalom, Bizáncban az állami és az égi hatalom szimbóluma volt.
A heraldikai sas két oldalán levő medalionokban egy- egy oroszlán látható. Az oroszlánok a sasnak háttal állnak, a jobb, illetve a bal mellső lábukat felemelik, s csak azért fordítják fejüket a sas felé, mert ahhoz, hogy a farkukat nyelvükkel elérjék, vissza kell fordítaniuk azt. Az oroszlán, mint a legfejedelmibb ragadozó, uralkodást kifejező állatszimbólum, a hatalom erejét volt hivatott képviselni. A kereszténység elterjedésével jelentésének tartalma megváltozott. Egyaránt lehetett a gonosznak, de a győzedelmes Krisztusnak és egyházának a jelképe is. A párban ábrázolt oroszlánok megvédelmeztek az ellenségtől. Az oroszlán őrizte a templomok szentélyét a gonosztól.
Az oroszlánok mellett lévő medalionokban egy-egy, a csőrében levelet tartó páva látható. A páva szintén ősi szimbólum, a teljesség és a halhatatlanság jelképe, a halhatatlan lélek megtestesítője. A hindu Majának, az etruszk Uninak, a görög Hérának és a római Iunónak egyaránt páva volt a hátasa. Egyes vélekedések szerint ezért válhatott a bizánci császárnő jelképévé. A páva a pompát és a császári méltóságot is megszemélyesítette. A csőrükben levelet tartó, fejükön bóbitát viselő, medalionokba komponált pávák a szasszanida művészetnek is kedvelt motívumai közé tartoztak. A páva a keresztény művészetnek kezdettől fogva szintén igen kedvelt motívuma volt, ami azon az ókorba visszanyúló elképzelésen alapult, hogy húsa nem romlandó, szétterülő farktollai pedig az eget jelképezték.
Keresztény környezetben a pávák az örök életre utalnak.
A pávák és a belső, rövidebb tengelyen található kentaur között lévő medalionokban egy-egy olyan kompozíció látható, amely a tövishúzó fiú egykori antik szobrának reliefszerű átdolgozása. A tövishúzót az ókorban és a középkorban egyaránt ábrázoltak, ruhásan is. Középkori jelentése többnyire a bűnnel, a gyengeséggel, a nevetségességgel függött össze.

Kürtvizsgálók

A Jászkürt kutatásában mindmáig két irány figyelhető meg. Az egyik a megoldást a hasonló stílusú és motívumait tekintve hasonló díszítésű kürtökkel, valamint a Jászkürtnek a vele foglalkozó kutatóktól javasolt, általuk reálisnak vélt készítési időben keletkezett művészeti alkotásokkal való összehasonlítás alapján keresi. A kürt faragványait megpróbálja elhelyezni a bizánci udvari mulattatás és a cirkuszi akrobatamutatványok ciklusát vagy annak egyes jeleneteit bemutató, viszonylag nagy számú bizánci és bizánci hatású emlék ikonográfiájában. A kürt szimbolikusnak tekinthető ábrázolásainak párhuzamaival összehasonlítva ezeket a faragványokat, elsősorban stíluskritikai alapon kísérli meg a készítés helyét és idejét meghatározni. A készítés helye és ideje az alap, ami ennek a kutatási iránynak a számára elsődlegesen meghatározza a kürtön látható szimbolikus ábrázolások tartalmát.
A másik markáns értelmezési vonulat a tudományos (másszor dilettáns) mitologizálás, amely az elmúlt évszázadokban több ágra bomlott. Egyes képviselői egy mitologikus világmagyarázat kulcsemlékeként tekintettek a kürtre, míg mások a kürthöz fűződő Lehel-hagyományt történelmi igazságnak és kiindulópontnak, a kürtöt a magyar honfoglalás-kor reprezentáns tárgyának tekintette. Faragványaiban a magyar eredetmítoszokat, illetve a magyar őstörténet mitikus alakjait vélték felismerni. Ennek a kutatási iránynak a gyengesége abban rejlik, hogy magyarázatai szinte kizárólagosan a hiten és nem a tudományos bizonyítás módszerein alapulnak.
A Lehel- kürtről véleményt formáló kutatók közül a hazai közvéleményre mindmáig a legnagyobb hatást László Gyula 1953-ban megjelent, Lehel kürtje című tanulmánya gyakorolta. Közzétételének bevallott célja az volt, „hogy közkinccsé tegye Lehel kürtjének jó fényképeit és kiterített rajzát. Magyarázó szövege pedig arról számol be, hogy miképpen vélekednek a tudomány emberei a Lehel-mondáról és a kürtről.
László Gyula megállapításai szerint a Jászkürt IX-X. századi bizánci munka, s eldönthetetlen, hogy harci, vadász vagy császári cirkuszi kürt volt-e. Ismertette a kürt faragványait. Magyarázatukkal Hampel vélekedéseit tartotta a legvalószerűbbnek. Mint írta:” Feltehető, hogy a lovas és gyalogos vadászok, az egymás ellen küzdők, vagy az oroszlánnal harcolók mind egytől-egyig a cirkusz porondján lejátszódó jeleneteket elevenítették meg s talán ezek közé tartozik az ókor hitéből örökölt és már humorossá válott kentaurok alakja is. A sas s a mellette lévő két szárnyas griff a császári címert jelentené, s Salamon pecsétjéhez hasonló bűvös jelképbe foglalt felemelt kéz pedig a játékok megnyitására engedélyt adó császári kezet. Eszerint a kürt képeinek sorozatában bizonyos műsorszerűség is megfigyelhető. Az ünnepség megnyitására jelt adó császári tenyér felemelésére, a császári jelképek alatt megkezdődik a cirkusz kapujából a felvonulás a kapuból kiugró lóval, majd először vadászok és betanított vadállatokkal küzdők mutatják be tudásukat a porondon, utána botpárbaj vagy hasonló játék következik és kakasok vagy pávák viadalában gyönyörködhetik a közönség, közben kentauroknak öltözött bohócok szórakoztatják. Végezetül sor kerül az erőművészek lélekzetállító mutatványaira, amelyet hárfa s talán kürt hangjaira végeznek. Ilyenfajta kürt lehetett eredetileg a jászberényi kürt is. László Gyula nem cáfolta, hanem megerősítette azokat a korábbi vélekedéseket, hogy a kürtön lévő ábrázolások egy része valamilyen formában a bizánci cirkuszi játékokhoz kötődik.
Ugyanakkor a faragványok művészi megjelenésének vizsgálata során olyan megállapításra jutott, hogy a többi kürt választékos faragásához képest a Lehel-kürt bizonyos fokig barbár ízű.
Arról a kérdésről, hogy a kürt hogyan kerülhetett Magyarországra, nem bocsátkozott találgatásokba, megelégedett annak bizonyító erejével, hogy a X-XI. században más pompás bizánci és egyiptomi munka is eljutott hozzánk. Ezek a műtárgyak egytől egyig fejedelmi szépségű és nagy értékű darabok voltak, s nagyrészt királyaink kincstárába kerültek. Mint ahogyan a nyugaton megőrzött elefántcsont kürtök is mind királyi kincstárakban vagy egyházi kincsként maradtak ránk. A Lehel- kürt mint „a maga korában is nagy értéket képviselő kürt nem lehetett akárkié, hanem gazdája -- régi szokáshoz híven -- méltósága jelvényeként hordotta.”

Keretes: XX. századi mitologizálás

Stippeky József 1932-es magyarázata szerint a kürtöt Szent László készíttette a szent jobb ereklyetartója mellé, ugyanis a szertartások során ennek hangja mellett emelték magasra az ereklyetartót. A népből származó készítője bizánci minták alapján dolgozott, de a szokásos evangelista (tetramorf)jelvények, a sas, oroszlán és ifjú meghagyása mellett az ökröt kentaurral cserélte fel, s a fő mezőbe a Szent jobb őrzőhelyét, „ búcsúját „ és egy vadászjelenetet, valamint a XI. századbeli nemesnek jobbágyával való párviadalát örökítette meg. A szerző szerint a kürtöt 1241-ben  IV. Béla a tatárok elől Raguzába(Dubrovnik, Horvátország) mentette, innen később visszakerült a szentjobbi kolostorba, majd 1560-ban egy időre nyoma veszett. Orgazda rejtegette, tőle került Jászberénybe.
A kürt eredetét, a kettős keresztet tartó apostoli király szent jobbjához tartozását Jászberény a város címerébe rejtette el. Egy könyökben behajlított kar- mint a szentjobbi pecséteken- kettős keresztet tart a kezében, s a kereszt ágáról csüng eleinte a kürt. A Szent jobb úgy alakult át Lehel karjává, hogy a jászberényi református egyház 1642. évi pecsétjén elhagyta a keresztet, s a kürtöt akasztotta a kezébe. Az ereklyetartó idővel vértté alakult.
A fejlődés további fokán a jobb kézbe kardot adtak, s úgy függesztették a karra a kürtöt. Később a kardos kart egész vitéz alakja váltotta fel a kürttel, így alakult át a lovas Lehel vezérré s a kürt Lehel kürtjévé.


Lehel kürtje ?

Hogy mi történt Lehel kürtjével 955-ben, a vezér fogságba esése után, valószínűleg soha sem fogjuk megtudni. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy germán kézre kerültével díszes ruházata, s emiatt feltételezzük, hogy vele együtt méltóságjelvényei, valamint fegyverzete is az ellenség
birtokába jutottak, következésképpen nem is kerülhettek vissza Magyarországra. Az azonban nem lehet kétséges, hogy Lehel kürtje, úgy is, mint a középkori krónikáinkban megörökített történelmi személyiség méltóságjelvénye és „munkaeszköze”, amellyel a monda szerint megölte a császárt, legalábbis Magyarországon hamar csodás ereklyévé válhatott.
Abban az időben, amikor krónikaíróink a Lehel-mondát följegyezték, egész Európában hagyományosan elterjedt az ereklyék tisztelete. Az emberek hittek azok csodatévő erejében,s rendre segítséget vártak a szentek földi maradványaitól és a szentek és a legendás történelmi személyiségek csodatévő tárgyaitól, mint pl. egy másik híres kürt- ereklyétől, Roland kürtjétől. Egy tárgy ereklyévé minősülésének elsősorban a hit volt az alapja, az szentesítette az ereklye mivoltot. A hit minden kétkedést elsöprő erejére alapozva az ereklyehamisítás egész iparággá nőtte ki magát.

A Jászság szimbóluma

Jászberény életében a kürt megkülönböztetett szerepet játszott. Erre többek között abból is következtethetünk, hogy a XVII. századból fennmaradt pecséteken már szerepelt a képe.
1896-ban a Századok hasábjain ismertették a jászberényi református hitközség 1642-ben vésett pecsétjét, amelyen egy kürtöt tartó kar látható. Az újabb kutatások során előkerült egy, a jászberényi főbírák által írott, 1645. szeptember 13-dikán, tehát még abban az időben kelt levélen található ostyapecsét, mielőtt a Jászkürt megjárta volna a szultáni portát, amelyet a város elöljárói mint nemzetségük régi szokott pecsétjét hitelesítették, márpedig a „nemzetség” kifejezés nem vonatkozhat másra, mint egyetemlegesen a jászsági lakosokra, a jász kommunitásra.
A Jászkürt mint városi jelkép egyben a Jászság jelképévé is vált. Ebben a folyamatban feltehetően az 1438/39 óta adatolható jász széknek mint territoriális szervezetnek, amelynek hatóköre kiterjedt valamennyi, a Jászság területén lévő jász településre, a kialakulása, s amelynek székhelyévé egy idő után egyértelműen Jászberény vált, játszhatott szerepet.
A kürtnek az egész Jászságra kiterjedő szimbólum mivoltával indokolható, hogy a terület egyes települései később szinte mind címerükbe vették a kürtöt: Jászkisér, Jászapáti, Jászdózsa, Jászjákóhalma, Jászárokszállás, Jásztelek, Jászalsószentgyörgy, Jászfelsőszentgyörgy.
Ugyancsak egyértelműen ezzel a szereppel magyarázható, hogy a Jászság 1708-as első címerében egy jász vitéz jobb karjával emeli magasra a kürtöt. A későbbi, 1746-ban királyi adományként kapott jászkun kerületi címerben egy, a kezében a híres kürtöt tartó vágtató lovas jelképezi a Jászságot.
A szimbólumhasználat terén a jászsági településeket éppen a Lehel-kürt jelenléte tette igazán egyedivé. Hogy a Jászkürtnek is lehetett valamikor egyfajta jelképes szakrális, kultikus szerepe, csupán feltételezni tudjuk, ugyanis az erre vonatkozó példák meglehetősen késeiek. Gvadányi József jászberényi tartózkodása idején személyesen is megtapasztalta, hogy jeles alkalmakkor ittak a kürtből, mert a jászok régi szokásuk szerint a Lehel kürtjéből itatták meg a kedvesebb vendégeiket. A kürtből ivás rituális szokásához kapcsolódott egy jászsági hiedelem a kürt
misztikus erejéről, mely szerint: aki ebből ivott Zagyva-vizet, azonnal „jásszá lett tőle”. A hiedelem szólás formájában is fönnmaradt: „Aki a Lehel kürtjéből Zagyva vizet iszik, szálas jásszá növekszik.”
Minden bizonnyal ebből a hiedelemből táplálkozott az a szokás is, amelyet az 1930-as évektől Réz Kálmán nyugalmazott plébános, a Jász Múzeum akkori igazgatója alakított ki. Ennek az volt a lényege, hogy néhány arra érdemesült, nem jászsági születésű vagy lakos, tehát nem „jász” személy, ha a Jász Múzeumban megtekintette és megérintette a Jászkürtöt, akkor ünnepélyesen díszjásszá fogadták. Az eseményről egy míves oklevelet is kapott.

Kelemen Csilla  

(A közelmúltban jelent meg Selmeczi László etnográfus és régész legújabb könyve a témában, melynek címe: Nemzeti ereklyénk, a Jászkürt.)