Előfizetés a lapra

Az Intercisa Múzeumban

Dunaújváros, kommunizmus, múzeum, propaganda

2016/12/14

Ez az intézmény tulajdonképpen a múzeum múzeuma. Minden gimnazistát elvinnék ide, aki az önkényuralomról és a személyi kultuszról tanul történelemből, aki az agitációról, propagandáról tanul valamilyen kommunikációs tantárgy keretében, aki az ötvenes évek történelmét tanulja. És jó szívvel ajánlom minden középkorú és annál idősebb Olvasónak, annak is, aki nosztalgiázni, annak is, aki szörnyülködni fog majd talán.

Az Intercisa Múzeum nem tartozik az ismertebb múzeumok közé, pedig a város, amelynek közepén található, nagyon is híres. Amikor a Rákosi-korszakban a mindenáron való ipari fejlesztés helyszínét keresték, először Mohácsra gondoltak. Ott sincs sem szén, sem vasérc, ebből a szempontból tehát mindegy lett volna, de túl közel volt a Láncos Kutya, azaz Tito veszedelmesnek tartott országa, Jugoszlávia. Így a választás az északabbra fekvő Dunapentelére esett. Itt még mai szemmel látva is elképesztő energiákkal kezdődött a falu mellett egy kohó és a hirtelen támadt munkaerőigény elszállásolásához szükséges lakótelep, egy új város építése. Ma erről már nem sok szó esik. Ám itt van a város és  az ország talán legrégebben változatlan kiállítása, amely ezt a gigantikus építkezést bemutatja.

 Kohász az 1950-es évekből

Én még a megjelenített korszakban szocializálódtam, és nagyon tanulságos volt most már egészen más fejjel, egy egészen más történelmi helyzetben, rég felszabadulva az ideológiai prés alól, látni a kor megannyi mementóját. Számomra ez a kiállítás így megadta a szórakozva tanulás élményét, miközben mélyebben értettem meg a múltat és a jelent.

 Amikor 1976-ban (már új szelek közepette) a kiállítást tervezték, az ideológiai elvárás az volt, hogy a munkásmozgalmi rész alapterülete ne legyen kisebb, mint az őskor óta lakott terület korábbi történetét bemutató rész. Ez meg is valósult, pedig lett volna mivel dicsekedni a korábbi korokból is. 2003-ban az őskori részt teljesen, a római kori részt részlegesen felújították, most láthatjuk, hogy rengeteg korábbi anyag gyűlt össze a múzeumban. Túlzsúfolt vitrinek ontják elénk a tárgyakat, és egy-egy rekonstrukció is megjelenik, melynek segítségével a töredékek eredeti alakját, funkcióját is megérthetjük. Ilyenek a kőbalták, melyekbe új nyelet faragtak, az öltözék darabjai, ékszerek vagy egy szövőszék. Nagyon nívós tárgyegyüttes került itt bemutatásra, és akit a régészet jobban érdekel, a múzeum földszintjén nemrégiben megnyitott látványraktárban rengeteg cseréptöredéket és egyes rekonstrukciókat is megnézhet, iskolai csoportok pedig kézbe is vehetnek leleteket a foglalkozások keretében.

 A régészeti bemutatás nagyon hamar csap át a XX. század első felének kommunista mozgalmát bemutató részbe. Egy-egy kora újkori évszázadot egy-egy vitrin képvisel. A XIX. századból hagyományos paraszti szoba berendezését nézhetjük meg, a XX. század első fele pedig már a „kommunista moz­galom” kategóriája alá sorolt eseményekből mutat ízelítőt. Onnan aztán lelassul a történet, és részletesebb bemutatást kapunk a II. világháborút követő évekből.

Munkásszálláson (GÓZON ÁKOS FELVÉTELEI)

Maga a nagy építkezés 1950 májusában kezdődött, 300 fővel, és 1951 novemberére már 18 ezren voltak. A hatalom manipulált, megtévesztő kommunikációját leplezhetjük le az építkezésen dolgozók számának növekedését bemutató oszlopgrafikonon. Az egyenletes távolságra elhelyezett oszlopok egyáltalán nem egyenletes időközökben történt változásokat mutatnak: 1950. május közepe, május 21., november 21., december 31., 1951 január 17. és november 10. dátumok szerepelnek. Így lehetett lendületes, exponenciális növekedést mutatni. Apró csalások, kozmetikázások is félrevezethetik a figyelmetlen embereket, megalapozott optimizmus helyett buta hurrá-optimizmushoz vezetnek. A tudományos igényű kommunikáció ilyet nem enged meg.

 Sem a nagy munkaerő-szükséglet kielégítésére, sem az építéshez szükséges anyagok és eszközök biztosítására nem volt berendezkedve az ország, és a vasút sem épült meg még, hogy mindezt oda lehessen szállítani. Ez valóban heroikus munka volt, még vakolókanalat megragadó büszke nőket is látunk egy képen a „Női építkezés” tábla alatt. Szívszorító szobabelső érzékelteti a munkások körülményeit az ideiglenes szállásokon: vaságy matraccal, durva pokróccal, kecskelábú asztal ülőalkalmatossággal, kanna, amiben a vizet be lehet hozni – valahonnan. Ezt a sivárságot kul­túr­prog­ra­mok ellensúlyozták, például a pártbizottság ünnepi műsora Rákosi Mátyás élete címmel, 1952. február 28-án este 7 órakor. A munkásszállás falán a filmplakát az Én és a nagyapám című ifjúsági filmszatírát ajánlja, amely egy épülő szocialista városban játszódik – ez a kiállítás egyik nagy gegje.

 Számtalan dokumentum, fotó, plakát, zászló idézi fel a kor agitatív propagandáját. Hatásos darab a martinász – rész­ben bar­kács­mód­sze­rek­kel hőszigetelővé tett – egyenruhája. A kiállítás és a múzeum egyik ikonikus tárgya egy hatalmas, vörös könyv, a Dunai Vasmű dolgozóinak levele Rákosihoz. Drága Rákosi elvtárs! – kezdődik a levél, melyben 24 ezer aláíró arra kéri, hogy a város felvehesse Sztálin elvtárs nevét. 1951. november 7-én (amikor az első csapolás történt) vette fel Dunapentele a Sztálinváros nevet. Ott van egy plakát, mely szerint 1953. január 16-án a Sztálinvárosi dolgozókat (így, véletlenül sem kisbetűvel írva) hívják békenagygyűlésre. 

 A Rákosi elvtársnak küldött vaskos „levél”

Aztán történt valami, és két héttel később (1953. január 31.) kelt, megsárgult leirat tudósít arról, hogy az M.148/1953 sz. miniszteri utasítás alapján, azonnali hatállyal, a „Sztálinvárosi Mélyépítő Vállalat elnevezése a jövőben: 33/1. sz. Üzemi Mélyépítő Vállalat. A Sztálinvárosi Vízműépítő Vállalat elnevezése a jövőben: 33/2. sz. Vízműépítő Vállalat” és így tovább. Sztálin még élt, és áprilisi halála sem járt a hivatalos tiszteletének eltörlésével. A város neve csak 1961-ben változott Dunaújvárosra.

 Látjuk a plakátot, amely az ifjakat 1956-ban fegyverbe szólította, majd a fegyverek leadását elrendelő parancsot, egy munkásőr egyenruhás figurájával nyomatékosítva. A gulyáskommunizmus idejét vörös kárpittal bevont csőbútor szobabelső érzékelteti, a hőskornak lassan vége szakad. Olyannyira, hogy ma a lépcsőházból ráláthatunk a hátsó kapualjban eldugott, eredetileg főtéri Lenin szoborra is.

 Tavaly ez a múzeum többek között „visszacsatolt Mohácshoz”. A Tito elnöknek adományozott királyi ajándékok szerb vendégkiállítását mutatta be második emeleti időszaki kiállítási terében. Dísztelen vitrinekben lehetett megcsodálni az ékszereket, ékszerdobozokat, szobrokat, tálakat, étkészleteket, régészeti ritkaságokat, például egy 2700 éves korinthoszi sisakot (amiért egy pár lipicai lovat kapott viszonzásul a görög királyi pár). Tavaly elmulasztotta a múzeum, hogy kapcsolatot építsen az első emeleten lévő történeti bemutatóval. Meg lehetett volna említeni a kontrasztot a politikai elit szintjén jelentkező fényűzés és a Tito miatt ide került ipari létesítményt építők nyomora között. Idei egyik időszaki kiállításukat is benevezték az Év kiállítása pályázatra. A tűzoltók védőszentje, Szent Flórián kultuszát bemutató anyag már szerves egységben használta az épület két szintjét. (Azért a múlt idő, mert ez a kiállítás is már bezárt, hogy átadja helyét az újabbaknak.) A földszinttől indulva képek és a lépcsőkre ragasztott jelzések vezettek a második emeletre, érintve a munkásmozgalmi kiállítást. A Katasztrófavédelmi Múzeum gazdag tárgyi anyagot bemutató vendégkiállítását a dunaújvárosi hőskor tűzoltó emlékeinek bemutatásával egészítették ki (köztük a tábla: „A dolgozó nép ellensége az, aki nem tartja be a tűzvédelmi szabályokat!”).  Kisgyerekeknek bádog tűzoltóautók, legóból épített tűzoltójelenetek, felnőtteknek pedig a ruhafogasokra akasztott munkaruhák, egyenruhák vezették be a tárlatot. Ilyen felvezetés emberközelbe hozza a kiállítások néha a mindennapi életünktől távol eső témáit is.

 Nagy „pörgés” van ebben a múzeumban, az idén megjelent első Évkönyv tanúsága szerint sokféle érdeklődést és ízlést céloznak meg a munkatársak. Érdemes a honlapon tájékozódni, esetleg valamilyen egyéb esemény vagy kiállítás meglátogatásával összekapcsolva ennek a még mindig meghatározó szocialista történelmi korszaknak mementóját, ezt az elavult, de közben már kultúrtörténeti értékké vált kiállítást is megnézni.

 A múltat nem lehet végképp eltörölni. De segíthet, ha megértjük, feldolgozzuk és helyére tesszük mindazt, ami történt, tanulva belőle, és okosan használva a tanultakat. Mi volna nagyobb hivatása egy történeti múzeumnak, mint ennek lehetővé tétele?

 VÁSÁRHELYI TAMÁS

 

2016/38