Előfizetés a lapra

Az államalapító és a lovagkirály

király, királyság, magyar, Szent István, Szent László, történelem

2017/10/16

Idén 825 éve annak, hogy a „haza atlétáját”, Szent László királyt a temetkezési helyén, az általa emeltetett váradi székesegyházban III. Béla király (1172–1196) uralkodása alatt az akkori pápa, III. Celesztin (1131–1138) jóváhagyásával, az általa küldött Gregorius de Chrescencio bíboros, pápai legátus vezetésével a magyar egyház főpapjai Jób esztergomi, Saul kalocsai érsekek és Elvin váradi püspök június 27-én szentté avatták.

Szent István alakja a Képes Krónikában

A szentté avatás nem túl kerek évfordulója miatt joggal felvetődhet a kérdés: tényleg fontos az idei megemlékezés? Hiszen negyed évszázada, a nyolcszáz éves, Nagyváradon tartott ünnepi megemlékezés, és annak Kárpát-medencei visszhangja sokak tudatában ma is jelen van. Ha Szent László alakját, tevékenységét, személyiségét összevetjük az első koronás Árpád-házi király, Szent István (997-1038) életművével, a feltett kérdésre egyértelműen igenlő választ kell adunk.

 A Vajkból megkeresztelkedésekor Istvánná lett ifjú, amikor 997-ben apja, Géza meghalt és tőle megörökölte a nagyfejedelmi hatalmat, rögtön útra kelt – kettős értelemben. Igazi út volt, amit hívei, magyar és német előkelők, fegyveres kíséreteik élén a nyitrai vártól az Esztergommal szemközt fekvő bényi erődig megtett, majd a mellé szegődő, újabb, katonai csoportok gyülekezésének a befejeztével Bényből a Dunán átkelve serege élén Veszprém vára felé vonult. Átvitt értelemben szintén nagy út kezdetén állt ekkor, mert a hét plusz egy törzsre oszló, rokon népek csatlakozott töredékeitől sokszínű, nyelvében, szokásaiban, íratlan törvényeiben, vallási hiedelmeiben sem teljesen egyöntetű, mégis javarészt magyarnak mondható népességet olyan gazdasági, társadalmi, vallási átalakulások sorozatán kellett átvezetnie, amilyenre addig nem igen akadt példa a sztyeppei eredetű népek között. A nyolcadikként jelen lévő kabar törzs nem valószínű, hogy a kazárok körében két évszázaddal korábban végbement hasonló változásról olyan részletesen beszámolt volna, hogy a közölt történelmi ismeretek István és környezete számára előképül, mintául szolgálhattak volna.

 Ahogyan az aranyból vagy ezüstből vert érem két oldala bár két képet mutat, mégis egyetlen egészet alkot, Szent Istvánnál úgy tartozott egybe az államalapítás és az egyházszervezés, annak ellenére, hogy mindkettő komoly előzményekkel rendelkezett.

 Szent István a trónon (Képes Krónika)

A fiatal uralkodót kezdettől nagyfokú határozottság jellemezte, s nem volt „széltől lengetett nád”, pusztán a nálánál jóval idősebb tanácsosai esetleg egymással is ellentmondásban lévő javaslatait követő, akaratszegény ifjú. A nagyfejedelmi, majd királyi hatalom gyakorlására felkészült István az uralkodás különböző megnyilvánulásainak olyan egybefüggő rendszerét bontakoztatta ki, amely komoly előzményekre támaszkodott és a következő négy évtized során egységes életműbe testesült, majd évezrednyi hatásúnak bizonyult.

 István apjától, Gézától a nomád sztyeppei körülményeknek megfelelő államot örökölt, melyekből keresztény királyságot kovácsolt. Mindez az uralkodáshoz felnőtt, döntései felelősségét vállaló, szuverén, karizmatikus személyiségről tanúskodik, aki tudatosan készült feladatára. Az ifjú nagyfejedelem még ismerte és beszélte a sztyeppék nyelvét, aki csak ehhez értett, ahhoz ő is e nyelven szólt. Az újabb feltételezések szerint a Veszprémhez és Várpalotához közeli, döntő, 997-es csatában életét veszített Koppány holttestét a sztyeppék világából hozott bolgár-török szokás szerint négyelték fel a harcosok, s vitték szét a győztes István parancsára a szélrózsa minden irányában, hogy aztán darabjait négy fontos vár – Veszprém, Győr, Székesfehérvár, Gyulafehérvár – kapujára kitűzve közszemlére bocsájtsák. Ez a keresztény nézőpont alapján halottgyalázásnak tűnő cselekedet a bolgár-török íratlan és írott törvénykezés bevett, szokásos ítélete volt az égbekiáltó bűnök elkövetőivel szemben, s teljesítette is feladatát: megoktatta az értetlenkedőket és a régi rendhez ragaszkodókat. Koppány a senioratus jogelve alapján, a leviratus szokásjogi eljárása (Géza özvegyének, Saroltnak a nőül vétele) segítségével akarta megszerezni a fejedelmi hatalmat a primogenitura rovására. Noha a gyakorlat ilyen elnevezése későbbi, az apától az elsőszülöttre átszálló hatalom, annak megöröklése volt a legbiztonságosabb és legveszélytelenebb mód a trónharcok és belső villongások, testvérháborúk elkerülésére. Az uralkodói hatalom az átadás-átvétel pillanatában a legsérülékenyebb, legsebezhetőbb, ezért lett a békés hatalomváltás záloga az elsőszülött fiút előnyben részesítő jogelv a keresztény Nyugaton, amely e téren is igyekezett érvényesíteni erkölcsi alaptételeit.

Lancea Regis dénár

A kezdeti, határozott fellépésnek köszönhetően Szent István hosszú, bő négy évtizedes uralkodása során csak két alkalommal kényszerült fegyveres erői segítségére az ország területén belül, magyarok ellen. Az erdélyi Gyula, anyai nagybátyja gyulafehérvári, Ajtony vezér pedig maros vári központtal hozott létre olyan tartomány-uraságot, amely veszélyeztette az eredményes államszervezéshez nélkülözhetetlen hatalmi központosítást. Amikor István 1003-ban Gyula ellen harcba szállt, a testvérvér ontását sikerült elkerülnie, mert az erdélyi részek urai és hadai István seregének a fölvonultakor meghódoltak. Ajtony a délkeleti végeken, a Maros-Tisza szögben ellenállást tanúsított, és mert fegyvert ragadott a fölkent és megkoronázott törvényes uralkodó, István ellen, „fegyver által veszett el”, az ellene küldött Csanád vezér győzte le őt.

 E magabiztos fellépés, küldetéstudat mindenekelőtt Szent István krizma olajjal fölkent, megkoronázott királyi mivoltából fakadt. Szent Adalbert, Prága második püspökének a környezetéből került István udvarába az a szerzetes, aki apátként működött, majd kalocsai, esztergomi, utána ismét kalocsai főpap lett, s a forrásokban hol Asztrik, hol Anasztáz néven fordul elő. Neki jutott az a feladat, hogy világlátottságát, a korabeli Nyugat ismeretét kamatoztassa a fiatal uralkodó és a magyarság javára.

 Asztrik és kísérete rövid pécsváradi jelenlét után a Kárpát-medence délvidékén, feltehetőleg a „fekete magyarok” között térített, majd István utasítására Itáliába utazott és a római pápától felségjelvényeket kért a nagyfejedelem számára. Asztrik a hagyomány szerint  kevéssel az ezredik év karácsonya előtt II. Szilveszter pápától (999–1003) koronával tért vissza. A felkenést és a koronázást az ismeretlen származású Domonkos püspök főpaptársai segédletével végezte az 1000. év karácsonyán az esztergomi várhegyen álló, a protomártír Szent István tiszteletére épített kőegyházban. II. Szilveszter pápa István kérését teljesítve a magát egynek tudó egész keresztény Nyugat tudomására hozta, hogy az új állam és uralkodója önállóságát Szent Péter apostol utódaként, sírjának őrzőjeként és a lelki hatalom legfőbb letéteményeseként elismerte, jóváhagyta. Ennek erejét nem gyöngítette az sem, hogy az akkor uralkodó III. Ottó császár (983–1002) a pápát egyetértőleg támogatta e nagy horderejű tettében és lándzsát ajándékozott Istvánnak.

Szent László legyőzi a leányrabló kun vitézt

(Képes Krónika)

Az államalapítás és az egyházszervezés párhuzamosan történt, sőt, szorosan egybefonódott, mert a kettős folyamat munkásai számára ez volt a kézenfekvő megoldás, ilyen irányú teendőiket sem nem tudták, sem nem akarták elkülöníteni. István és segítői jól ismerték a lassan helyhez kötődő, de még fölöttébb változatos népesség területi elhelyezkedését és ennek fényében születtek meg a döntések az állami és egyházi központokat, a püspöki és várispáni székhelyeket illetően. A király bajor mintát követve hamarosan kibocsátotta az első pénzeket. Közülük figyelmet érdemel az a dénár, amelynek a veretképén a Lancea regis (király lándzsája) köziratban felhőből kinyúló manus Dei (Isten karja) zászlós lándzsát tart. A Regia civitas köziratú pénzérme Esztergomra vagy Székesfehérvárra utalhat.

 Ekkortájt fogalmazódott meg az I. törvénykönyv, Karoling minták alapján. A törvénycikkek meghatározták a püspökök és az egyházi személyek feladatait, munkaterületeit, a bíráskodás terén élvezett kiváltságukat. Az egyházi vagyon királyi védelmet érdemelt, a magán és királyi tulajdon sérthetetlenségét törvény biztosította. A keresztény hit szorgalmazása szintén megfogalmazódott a vasár- és ünnepnapok megtartásával, a böjtök szorgalmazásával, a szentségek vételének parancsba adásával. A törvények tiltották a tízparancsolatba ütköző cselekedeteket (gyilkosság, hitszegés, leányrablás, házasságon kívüli kapcsolat, gyújtogatás, varázslás, kuruzslás), ugyanakkor tételesen meghatározva óvták a különféle szabadságjogokat. Az 1030 táján közrebocsátott II. törvénykönyv előírta, hogy minden tíz falu építsen egy templomot, a király gondoskodjék a liturgikus ruhákról és edényekről, a püspök a papról és könyvekről. Az egyházi szervezet kiépítését II. Szilveszter pápa – aki 1001 tavaszán III. Ottó császár társaságában Róma helyett Ravennában tartózkodott – a húsvéti zsinaton jóváhagyta és a királyt apostoli hatalomban részesítette. (Ez nem azonos a későbbi „apostoli” címmel.) A négy évtized végére két érseki tartományban a két érsekség és nyolc püspökség teljes egészében lefedte a Kárpát-medencét elfoglaló Magyar Királyság területét. A benedeki szabályzatot követő szerzetesség a világi papság mellett egyszerre volt a vallásosság és művelődés hordozója, továbbadója a királyi alapítású apátságokban: Pannonhalmán, Pécsváradon, Zalaváron stb.

Szent László domborműve a győri várban (Gózon Ákos felvétele)

 Idővel az istváni örökség megkopott, mert az első király utóda, Orseolo Péter idegen volt, idegen erőkre támaszkodott, s Aba Sámuel harcolt ellene. A belharcok segítették Vata pogány törzsfő lázadását, amely a pogány vallás visszaállításának örve alatt a törzsi-nemzetségi szabadságért, a törzsi tulajdon visszaállításáért küzdött. A lázadások elcsitultával András (1046–1060), majd Béla (1060–1063) követték egymást és vívtak testvérháborút, ami egyformán gyöngítette az államot és az egyházat. Salamon király (1063–1074) alkalmatlannak bizonyult a nehéz időkben a rend helyreállítására, sőt, belháborúk kezdeményezése miatt elveszítette trónját. Ekkor következett Géza (1074–1077), aki méltó és alkalmas lett volna az uralkodásra, ám rövid három év alatt nem tudott komolyabb változást elérni. Igaz, hogy István nagy alkotása, az állam, amit alapított és az egyház, amit szervezett, túlélte e nehéz évtizedeket. Mégis, a XI. század utolsó negyedében szükség volt olyan uralkodóra, aki egyszerre válhatott a haza és a hit bajnokává, s újra egybefogta, megerősítette mindazt, amit az első király alkotott.

 Géza király halálakor két fia, Kálmán és Álmos kiskorú volt, alkalmatlanok az uralkodásra, kiváltképpen akkor, amikor Salamon német segítséggel próbálta visszaszerezni a hatalmat. Annál inkább alkalmasnak bizonyult Géza öccse, László, aki a bihari hercegség – dukátus élén számtalanszor igazolta rátermettségét, akár hadakozásról, akár irányításról volt szó. Nála az idoneitas (alkalmasság) elve érvényesülhetett; emellett a senioratus elvének – lévén az elhunyt után a család legidősebb tagja – szintén megfelelt. A XII. század végén írtéletrajza szerint „a főemberek s egész Magyarország egyetértésével, anélkül, hogy hatalomra vagy rangra tört volna, anélkül, hogy akármilyen világi vagyonra vágyakozott volna, átvette az ország kormányzását” (Kurcz Ágnes ford.)

Szent László megkoronázása

(Képes Krónika)

A hadi sikerekben bővelkedő László tényleg kiérdemelte, vagy sokkal inkább csak kikényszerítette a királlyá választását? László a harcot és a küzdelmet nem öncélúan, ereje tudatában kedvelte. Bihari dukátussága alatt a betörő besenyő, úz hadak ellen az ország és a népesség védelmében fogott fegyvert, s Salamon ellen is kényszerből támadott: a nyitrai várban tartózkodva Pozsony várát ellenőrizte, és az oda menekült Salamont katonailag semlegesítetve Géza uralkodásához megteremtette az ország belső békéjét.

 Az új királynak már a külseje is azt sugallta, hogy uralkodásra termett. „Természeti adottságaiban az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte”. Nem véletlenül írta róla a Saint Gilles apátságából Somogyvárra jött szerzetes, hogy: elegantissimus rex.

 Kormányzása elsőnek a törvényesség helyreállítását szolgálta, és haladék nélkül intézkedett a tulajdont védő törvények kibocsátásáról.  A III. törvénykönyv 29 cikkelyből áll. Az előző hatalmi harcoktól terhelt, áldatlan évtizedek alatt a Szent István által kiadott törvények betartása és betartatása sok kívánnivalót hagyott maga után, s érthető, hogy a tulajdon jogi védelmezésével a világi és egyházi társadalom alapjait kellett ismét megszilárdítani. A királyi követek mindenüvé elvitték és közhírré tették a királyi akaratot: „egész Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik és el nem rejtik”. A törvények világi urakra, egyházi személyekre szabad vagy szolga állapotúakra egyaránt kiterjedtek, és a magasabb társadalmi helyzetűeket keményebben büntették. Szent István törvényeihez képest ezek az új „vagyonvédelmi” törvények szigorúbbak voltak, ám a feudális anarchiával sújtott nyugati államokéhoz képest enyhébbek.

 Az 1092. május 20-án Szabolcs földvárában tartott zsinat 42 törvénycikkelyt fogalmazott meg, belőlük 40 az egyházi élettel kapcsolatos, és csak az utolsó kettő nem egyházi vonatkozású: a királyi bíráskodásról rendelkezik. Az egyházi vagyon védelmét négy cikkely biztosította. A lerombolt, elpusztult templomok újjáépítését ugyancsak törvény szorgalmazta. Lászlónak gondja volt arra, hogy a magyarul böszörménynek nevezett török etnikumú, iszlám vallású, főként kereskedéssel és pénzügyekkel foglalkozó alattvalók, ha egyszer fölvették a keresztséget, ne térjenek vissza az iszlám hitre. Kilenc cikkely a hívek hitéletével foglalkozik. Előírja kötelező érvénnyel a böjtök megtartását, vasár- és ünnepnapokon a misén való részvételt, a templom mellé-köré temetkezést. Az ötvenkét vasárnap mellett ötven ünnep lett megülendő, közülük kiemelkedően fontosak az 1083-ban szentté avatott  István, Imre és Gellért ünnepei. Szent Márton püspök ünnepe három napig tartott. A törvények adta keretek az ország rendjének, belső békéjének a helyreállítását, a XI. század végi magyar társadalom fejlődését szolgálták.

A magyar egyház László idejében újabb intézményekkel gyarapodott. A világi papok székeskáptalanokba szerveződtek a püspöki-érseki székesegyházak mellett, mint például ebben az időben Gyulafehérvárott, s a főpapok tanácsadó testületeként működtek, a liturgikus élet folyamatosságáról gondoskodtak. Társkáptalanok létesültek, amelyek közül az elsőt László öccse, Lambert alapította Titelnél. Az egyházi személyek közösségének nem a területileg illetékes főpap, hanem a közülük megválasztott prépost volt az irányítója. A nagy területtel rendelkező egyházmegyéken belül létrehozták a középszintű irányítási egységeket, az esperesi kerületeket.

Szent László ábrázolása a Képes Krónikában

 Lászlónak gondja volt a szerzetesekre, a Nyitra melletti Kolos monostor alapítása (1077) az északi részeken erősítette az egyházi életet, Báta apátsága (1093) pedig Tolnában. A somogyvári Szent Egyed-monostor azért emelkedik ki a királyi alapítások közül, mert a szerzetesek oda Provence híres Saint Gilles apátságából érkeztek, nyilvánvalóan a király hívására, 1091-ben.

 Az 1083-ban végbement hármas szentté avatáskor László közvetlenül a pápával került kapcsolatba. VII. Gergely (1073-1085) szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy a helyi egyházak életében fontosabb események csakis az ő tudtával és beleegyezésével történhetnek.

 Az egyházszervezetet tovább gyarapította, amikor nővére, Ilona férje, Zvonimir horvát király halála után László segítségét kérte a pártharcok felszámolásához. A király saját örökségének tekintette Horvátországot és 1091-ben létrehozta vele a XX. századig fennálló perszonáluniót. Ekkor alapította a zágrábi püspökséget, tette patrónusává Szent István királyt és csatolta a kalocsai érseki tartományhoz. Kalocsa számára második érseki székhelyet szervezett Bács várában, ami a Bizánci Birodalom felé terjeszkedő politikájának a részét képezte. Váradon temetkezési egyházként monostort (székesegyházat) rakatott, a bihari földvárból pedig a püspöki székhelyet áttetette Váradra.

 Szent László királyként háromszor szállt hadba az ország védelmében: 1085-ben a besenyők, 1091-ben és 1092-ben a kunok ellen. Mindháromszor fényes győzelmet aratott.  Joggal megérdemli, hogy az utókor Szent István mellett ünnepelje.

TÖRÖK JÓZSEF

 

2017/34