Előfizetés a lapra

Angyal a szobában

csönd, lélektan, lélektani lelemények, pszichológia, társadalom, társalgás

2014/10/16

„Angyal szállt át a szobán”, szokták mondani, ha egy társaságban a beszélgetők hirtelen elhallgatnak. Ez a kellemes hangulatú kifejezés azonban korántsem tükrözi azt az érzést, amit a társaság tagjai ilyenkor átélnek, a beszélgetés közben beálló csönd ugyanis rendkívül zavaró tud lenni. De vajon miért érezzük kínosnak a beszélgetést megszakító csöndet?

  Szünetjel (SZŰCS ÉDUA RAJZA)

A Hollandiában működő Groningeni Egyetem három kutatója, Namkje Koudenburg, Tom Postmes és Ernestine H. Gordijn azt feltételezte, hogy a társalgás gördülékeny folyamatosságát vagy megakadását tudattalanul is olyan jelnek értelmezzük, mely a beszélgetőtársainkkal való kapcsolatunkat jellemzi. Ha ez a kapcsolat harmonikus, akkor jól érezzük magunkat, ha viszont zavar mutatkozik, akkor negatív érzések rohannak meg bennünket. A kutatók – amint arról a Journal of Experimental Social Psychology című folyóiratban beszámoltak –, kísérleti úton tették próbára elgondolásukat. Egyik kísérletükben 102 egyetemi hallgatóval olvastattak el egy kis történetet, mely egy beszélgetés menetét írta le. A kutatók arra kérték a diákokat, hogy képzeljék magukat az egyik beszélgető helyébe, aki éppen két másik fiatallal társalog. A történet szerint az a szereplő, akivel a résztvevőknek azonosulniuk kellett, egyszer csak egy viszonylag ellentmondásos kijelentést tesz: „Szerintem az elhízott embereknek két jegyet kellene váltaniuk a buszon”. A történet ez után a pont után kétféleképpen folytatódott, a kísérlet résztvevőinek egyik fele az egyik, a másik fele pedig a másik változatot olvasta. Az egyik változat szerint a vitatható kijelentés elhangzása után az egyik beszélgetőtárs azonnal mond valamit egy korábbi témával kapcsolatban, a másik változat szerint viszont a mondat elhangzása után rövid csend támad. „Egy ideig senki nem szólalt meg. Suzanne a kávéját kavargatta” – szólt a történet, majd ugyanazzal a megszólalással folytatódott, amely a szünet nélküli változatban követte az ellentmondásos kijelentést.

 Miután a diákok végeztek az olvasással, a kutatók felmérték, milyen érzések támadtak bennük, amíg a beszélgetést követték. A két történet közötti egyetlen különbségnek, a rövid csendnek nagy hatása volt a kiváltott érzelmekre. Az a csoport, amelyik a csenddel megszakított beszélgetésről olvasott, sokkal több negatív érzelemről – például stresszről, félelemről, dühről – számolt be, és az e csoportba tartozó diákok egy kicsit úgy érezték, hogy a történet szereplőjét, akivel azonosulniuk kellett, a másik két személy elutasította, kiközösítette. Akik ellenben a folyamatos párbeszéd szereplőjének helyébe képzelték bele magukat, erősebb összetartozásról, jobb önbecsülésről, magasabb fokú egyetértésről számoltak be, és sokkal kisebb mértékben éltek át negatív érzelmeket.

 Koudenburg és munkatársai szerint a beszélgetés sokkal több egyszerű információcserénél; kicsit olyan, mint a tánc. A táncban az emberek összehangoltan mozognak, és ez a köztük lévő harmónia, egyetértés érzetét kelti. Ugyanezt a közös hullámhosszt jelzi a folyamatos, gördülékeny párbeszéd is. A csendet azonban úgy értékeljük, hogy az összhang megtört, a csoportegység megbomlott, valamiféle konfliktus keletkezett a személyek között. A szerzők szerint a csoporthoz tartozás vágya ősi, evolúciósan rögzült vonásunk, és ezért igen érzékenyen reagálunk minden olyan jelzésre, mely arra utalhat, hogy kezdünk kiszorulni a közösségből. A csenddel az angyal igen kellemetlen dolgokat üzen nekünk, ezért örülünk, ha végre kiröppent a szobánkból.

MANNHARDT ANDRÁS

2014/40