Előfizetés a lapra

Alaszka és Hawaii

Alaszka, földrajz, Hawaii, USA

2018/06/26

Csaknem hatvan éve, 1959. január 3-án lett Alaszka az Egyesült Államok területének közel 20 százalékát kitevő, ugyanakkor egyik legkisebb népességű szövetségi tagállama. A tengeri és szárazföldi területeivel is hozzávetőleg csupán 30 ezer négyzetkilométernyi Hawaii-szigetcsoport pedig 1959. augusztus 21-én vált az USA ötvenedik, egyben utolsó tagállamává.

Alaszkában már 16-12 ezer évvel ezelőtt emberek éltek, akik Szibériából vándoroltak be. A mai Bering-szoros 10 ezer évvel ezelőtt alakult ki, addig egybefüggő szárazföld volt ez a terület. Az oroszok második „Kamcsatka-expedíciójának” (1733-1743) részeként a dán Vitus Bering 1741-ben jutott el Alaszkába. A cár megbízottait hamarosan a spanyolok és a britek követték. III. Károly spanyol király egy 1493-ban kelt pápai bulla nyomán követelte Spanyolországnak Amerika nyugati partjait Alaszkától Chiléig. A spanyolok többek között Bruno de Hezeta és Salvador Fidalgo útjai révén próbálták nyomatékosítani a terület feletti jogukat. Erőfeszítéseik azonban túlságosan költségesnek bizonyultak, ezért az 1819-es Adams-Onis szerződésben a spanyol külügyminiszter megegyezett amerikai kollégájával az Alaszka feletti jogok átadásról. Ekkortól fogva tehát az Egyesült Államok is bejelentkezett az Alaszka feletti fennhatóságáért folytatott versenybe. A spanyol jelenlétet később csupán néhány helységnév őrizte meg, így leginkább Valdez város neve.

A britek legendás kapitánya, James Cook 1778-ban Kaliforniától egészen a Bering-szorosig feltérképezte Amerikát, majd tevékenységét George Vancouver folytatta 1791 és 1795 között. Közben brit prémvadászok és kereskedők érkeztek Alaszkába, az 1830-as évektől pedig a Hudson-öböl Társaság épített ki kereskedelmi telepeket. Nem sokkal később, 1866-ban a britek a British North American Act révén egyesítették Kanada, Nova Scotia és New Brunswick gyarmataikat, Kanada néven domíniummá szervezve őket.

A legjobb vétel

Az oroszok persze nem hagyták magukat, Alaszka 1867-ig alapvetően orosz érdekeltségű terület maradt, fővárosa 1804-től Új-Archangel (mai nevén Sitka) volt. Még I. Pál cár uralkodása alatt, 1799-ben jött létre az állami tulajdonú Orosz-Amerikai Szőrme Társaság, amelynek a cár 20 évre monopóliumot adományozott a szőrmekereskedelemben. A Társaság elnöke Alexander Baranov lett, aki sokat tett azért, hogy a terület minél tovább orosz kézben maradjon. Az oroszok Baranov utasítására 1812-ben egészen Kaliforniáig eljutottak, ahol Fort Ross erődjét is megalapították Iván Kuskov admirális révén. Az 1824. évi orosz-amerikai szerződés rendezte Alaszka déli határait az Egyesült Államok és Oroszország között (északi szélessség 54˚40’). Oroszország számára azonban mindig ráfizetéses maradt Alaszka birtoklása. Csak nyáron volt vele összeköttetése, így nehezen lehetett kormányozni. Jellemző, hogy Orosz-Amerika fénykorában is csupán hozzávetőleg 700 fő élt ott. Idővel hanyatlott a szőrmekereskedelem is, a bennszülött indiánok pedig egyre nagyobb nehézségeket okoztak. Oroszország továbbá folyamatos pénzügyi nehézségekkel küszködött; ugyanakkor azt sem akarta, hogy a területet Nagy-Britannia szerezze meg. Nem meglepő tehát, hogy Oroszország már 1854-ben jelezte az amerikaiaknak eladási szándékát. 1867. április 9-én végül a szenátus 27:17 arányban ratifikálta a vételt, s Alaszka az Aleut- és a Pribilof-szigetekkel együtt 7,2 millió dollárért az Egyesült Államokhoz került (ma ez egyébként körülbelül 100 millió dollárnak felelne meg). Az egykori orosz jelenlét legmaradandóbb hatása egyébként a missziós tevékenységnek köszönhető, amely révén az orosz ortodox vallás elterjedt Alaszkában. (Ma már azonban csak néhány tízezer ortodox vallású él a területen.) Az 1867-es vételt az akkori külügyminiszter bolondságaként illették (Seward’s Folly). Azonban miután 1896-ban a kanadai Yukon-völgyében aranyat találtak, majd 1899-ben kitört a klondyke-i aranyláz, 1968-tól pedig olajat bányásznak a területen, így Alaszka messze a legjobb vételnek bizonyult az Egyesült Államok történetében.

Territóriumból tagállam

A csillagsávos amerikai lobogót 1867. október 18-án húzták fel Alaszkában, egyben ekkor tértek át a Julián-naptárról a gregoriánus időszámításra. Október 18-a ma is ünnepnap Alaszkában. A területet először a hadsereg (1877-ig), majd a pénzügyminisztérium (1879-ig), végül 1884-ig a haditengerészet irányította. Noha egyre több kereskedelmi telep létesült, és Alaszkát tudományos szempontból is feltárták, ekkoriban Washingtont nem igazán érdekelte a terület sorsa. 1896-ban a szomszédos Kanadába több ezer aranybányász érkezett, de az aranylázak szokásos hátulütőjeként a szervezett bűnözés Alaszkában is megjelent, főleg Soapy Smith bandafőnök vezetésével, akit végül ellenségei lőttek le. 1899-ben Alaszkában is aranyat találtak, és ez olyan nagyobb városok, mint például Fairbanks építéséhez vezetett. Sőt, 1902-ben egy vasútvonal építésébe is belefogtak, amely 1914-re összekötötte Seward városát Anchoragen keresztül Fairbankssel. Alaszkában ma is csupán két vasútvonal van, s a többi 48 tagállammal ma sincs vasúti összeköttetése a területnek. A XX. század fordulóján a kereskedelmi halászat (tőkehal és hering), valamint a lazackonzerválás volt az alaszkai gazdaság húzóágazata, és persze a bálnavadászat. Ezeket az emlősöket az amerikaiak csupán az olajukért vadászták, s rendkívül megritkították a populációt, komoly problémákat okozva ezzel az aleut indiánoknak. Az indiánok ugyanis a bálnák szinte minden részét felhasználták, és mindennapjaik szerves részét képezte a vadászatuk. Az aleutoknak korábban jellemző módon már az európaiakkal meggyűlt a baja, mert az oroszok megjelenését követően két generáción belül az Óvilágból behozott betegségekben 80 százalékuk elhalálozott.

1912-ben Alaszka majdnem 60 ezer fős lakossággal rendelkezett, ennek megfelelően territóriumi státuszt kapott. Warren G. Harding amerikai elnök 1923-ban ellátogatott a térségbe. 1920-ban a Jones Act azonban nagy felzúduláshoz vezetett, mert kimondta, hogy az Alaszkába induló és érkező valamennyi árunak az északnyugati Seattle kikötőjén kell keresztülhaladnia. Ezzel ennek a városnak a kereskedői fölözték le egy ideig a hatalmas terület kereskedelmi hasznát. Az 1933-tól beköszöntő világgazdasági válság idején Roosevelt elnök betelepedési mozgalmat próbált indítani Alaszkába, különösen az eredeti 48 tagállam északi, mezőgazdasági jellegű államaiból. Az ötlet a gyakorlatban mérsékelt fogadtatásra talált, bár a terület népessége folyamatosan emelkedett. Ebben óriási szerepe volt a repülőgépek elterjedésének, noha a repülés hőskorában számos szerencsétlenség történt Alaszka felett. A második világháborúban Alaszka is háborús övezetté vált, ugyanis a japánok 1942-ben lerohanták és elfoglalták az Aleut-szigetcsoport három külső szigetét (Attu, Agattu és Kiska). A szigetek visszafoglalása a nemzeti büszkeség helyreállításának részéve vált, továbbá katonai bázisok létrehozásához és betelepedéshez is vezetett. Anchorage városa például 1940-ben 4200 főt számlált, 1945-ben pedig már 8 ezer ember élt ott.

Közben erősödtek azok a hangok, amelyek Alaszka tagállami státuszát igényelték. A 48 tagállam törvényhozói viszont megosztottak voltak, mert sokak szemében egy ritkán lakott, távoli, érdektelen területnek tűnt Alaszka. Noha stratégiai jelentőségét megmutatta a második világháború, mégis csupán az olajról szóló pletykák hatására történt meg az áttörés, és lett 1959 januárjában Alaszka az Egyesült Államok 49. tagállama. Első kormányzója William A. Egan volt, fővárosa pedig Juneau lett. Juneau névadója alapítója, Joseph Juneau (1836–1899) volt.

Valójában csak 1968-ban találtak olajat a területen, és ez először heves vitákhoz vezetett a bennszülöttekkel. Végül 1971-ben Nixon elnök aláírta azt a törvényt, amelynek értelmében az őslakók 180 ezer négyzetkilométernyi földet és majdnem 1000 millió dollárt kaptak, cserében Washington megszerezte az olaj hasznosításával kapcsolatos jogokat. Az alaszkai olajvezetéket három esztendő alatt, 1977-re építették ki. Az alaszkai olajtörténet szomorú fejezetévé vált egy közel 30 esztendővel ezelőtti katasztrófa: 1989 márciusában az Exxon Valdez tartályhajó zátonyra futott. Ennek következménye, hogy sok évre szennyezettek maradtak az alaszkai vizek, és becslések szerint legalább 300 ezer tengeri madár, 2000 vidra, továbbá rengeteg más tengeri emlős is elpusztult. A baleset nyomán ugyanakkor szigorodtak a tartályhajókkal kapcsolatos előírások, és ma az amerikaiak csupán a duplafalu tartályhajók közlekedését engedélyezik felségvizeiken.

A Root-gleccser az USA legnagyobb területű nemzeti parkjában, a Wrangell Saint Eliasban

Alaszka történetéhez egy másik sajnálatos esemény is hozzátartozik. 1964. március 27-én a „nagypénteki földrengés”-ben, amely Alaszka középső részét rázta meg, 131 ember halt meg. A rengés négy percig tartott, és rendkívüli – a Richter-skála szerint 9,2 – erősségű volt. Az emberek többsége a rengést követő szökőár nyomán vesztette életét.

Mára a terület az Egyesült Államok leggazdagabb tagállamai közé tartozik, jövedelmének 85 százalékát az olajbevételek teszik ki. A másik meghatározó bevételi forrás a turizmus, évente közel másfél millió turista érkezik a területre. Két-két autópálya és vasútvonal szeli át a hazánknál közel 20-szor nagyobb területet. Jellemző, hogy Alaszkában található az amerikai nemzeti parkok kétharmada és a hatalmas terület több mint fele szövetségi tulajdonban áll. A terület valójában annyira gyéren lakott, hogy a turistáknak tanácsolják, vigyenek magukkal fegyvert, ha észak felé indulnak, ugyanis számos medve kószál szabadon, viszont emberrel kevésbé találkozni.

James Cook végzete

A közel 130 kisebb és nyolc nagyobb szigetből álló Hawaii-szigetek – amelyek nagy része ma is lakatlan – névadója a nyolc nagyobb sziget közül is legnagyobb méretű, a „Nagy Sziget”-nek is becézett Hawaii. A szigeteket már a II. és VI. század között elérték Polinézia egyes őslakói, de az első komolyabb telepeshullámra a XI. században került sor, amikor Tahitiről a fejlettebb hajózási technikájuknak köszönhetően olyan óriási kenukkal érkeztek a bevándorlók, amelyeken akár 100 ember is elfért. A kenuk egyébként óriási farönkökből álltak, ezek kötéllel voltak összeillesztve. A hajósok a csillagok elhelyezkedése, a felhők állása és a vándormadarak mozgása alapján tájékozódtak. Ezek az információk lehetővé tették, hogy több ezer kilométernyi távolságból is biztos kézzel érjenek el egy kiszemelt területet. Hawaii lassanként benépesült, és a hierarchikus módon szerveződött társadalom élén a nemesség állt, amelyet a papság és végül a nép egésze követett. Az uralkodó osztály isteni származásúnak tekintette magát. Gyakran került sor kisebb törzsi háborúkra, a vallási életet pedig számos korabeli közép- és dél-amerikai kultúrához hasonlóan áthatották az emberáldozatok is.

Honolulu panorámaképe

1778 januárjában James Cook harmadik térségbeli útján elérte Kauai szigetét. Vállalkozásának célja egy összekötő út megtalálása volt Alaszka és Szibéria között. Útja anyagi támogatója, John Montagu nemesi címe (Earl of Sandwich) után Cook Sandwich-szigeteknek nevezte el a területet, ahol nemsokára megjelentek a brit, orosz és francia gyarmatosítók is. Cook egyébként sem az első európai volt a szigeteken, a spanyol Juan Gaetano már 1527-ben eljutott oda. Cook kapitányt érkezésekor isteneknek kijáró tisztelettel fogadták, ő pedig cserekereskedelmet bonyolított a bennszülöttekkel, amelynek részeként sertéseket, kecskéket és különféle növényeket hagyott a szigeten. Érkezése azonban a civilizált világ betegségeit is elterjesztette a védtelen szigetlakók között, így a következő 80 esztendőben 300 ezerről 60 ezerre esett vissza a lakosságszám. Amikor 1779-ben Cook visszatért Hawaiira, akkor egy kisebb félreértést követően megkísérelt elrabolni egy törzsfőnököt, hogy így kényszerítse ki egy a felszereléséből elrabolt csónak visszaszolgáltatását. A bennszülöttek azonban visszatámadtak, és ekkor Cook is életét vesztette. Az európaiak a későbbiekben jellemzően kereskedelmi szerződéseket kötöttek az őslakosokkal, az amerikaiak továbbá hittérítőik és bálnavadászaik révén voltak érdekeltek, majd pedig szénfelvevő helyként tekintettek a szigetcsoportra. Közben 1810-ben I. Kamehameha egyesítette a szigeteket és királyságot alapított, amelyet 1872-ig leszármazottai, majd utána 1894-ig három másik bennszülött uralkodó irányítottak.

Királyságból köztársaság

Ugyan 1843-ban rövid időre a britek, majd 1849-ben a franciák is annektálták a szigetek egy részét, a királyság sikeresen védelmezte függetlenségét. Amerikai hatásra 1824-ben protestáns hitre tért az uralkodó. 1842-ben az USA elismerte Hawaii függetlenségét. Az Egyesült Államok befolyása 1850-től erősödött igazán és az annexió gondolata többször is felmerült (1853, 1867, 1868, 1871). Az 1880-as évektől három nagyhatalom volt jelen a térségben: az amerikaiak mellett Japán és Németország. 1875-ben egy szerződést kötöttek, amely a cukor vámmentes kivitelét tette lehetővé Amerikába. 1887-ben kiegészítették a szerződést, s az Egyesült Államok ekkor kapta meg Pearl Harbor kikötőjét. A demokratapárti Grover Cleveland elnökségéig azonban „imperialista-ellenes” irányvonal érvényesült: 1893 és 1897 között négyszer utasították vissza az annexiót pusztán erkölcsi okokból, ami példátlan az Egyesült Államok és bármely másik nagyhatalom történetében is. 1893-ban viszont helyi ültetvényesek amerikai támogatással megdöntötték a monarchiát, és kikiáltották a köztársaságot, amely 1898-ig állt fenn. Az amerikai-spanyol háborúban, 1898-ban kikötői révén stratégiailag is fontossá vált Hawaii. Ekkor már egyébként a szigetek 90 ezer fős lakosságából körülbelül 12 ezer fő japán származású volt, és a továbbiakban is az ázsiai bevándorlók növekvő aránya jellemezte a lakosság összetételét. A Hawaii-szigeteket végül stratégiai jelentőségük miatt úgynevezett „joint resolution” (az amerikai kongresszus két háza egyszerű többségének hozzájárulásával) elfogadásával csatolták az Egyesült Államokhoz, mert az előzmények szerint az volt a kialakult vélemény, hogy a szenátus kétharmada még 1898-ban sem támogatta volna az annexiót, így tehát nem a megszokott módon vált az USA területévé a szigetcsoport.

Egykor és ma

Hawaii 1900-ban territórium, 1959-ben pedig az Egyesült Államok 50. tagállama lett. A csendes-óceáni szigetvilág és benne Hawaii XX. századi fontosságát így jellemezte Roosevelt elnök: „A földközi-tengeri térség lehanyatlott a Római Birodalommal és meghalt Amerika felfedezésével. Az atlanti térség most áll csúcspontján, rövidesen kimeríti forrásait. A csendes-óceáni térség most van emelkedőben, mind közül a legnagyobb lesz.” Hawaii egyébként egyike Vermont és Texas mellett annak a három területnek, amely független államként lett az Egyesült Államok része, és nem valamelyik európai országhoz tartozott a csatlakozását megelőzően.

1993-ban a kongresszus határozatban kért elnézést az 1893-as puccsban való amerikai támogatás miatt. Ma egyébként csupán jó 100 ezerre tehető az őslakos eredetű népesség száma a körülbelül 1,3 milliós lakosságból. Az ázsiaiak (japán, filippínó és kínai) aránya ma több mint 40 százalékos, az európai származásúaké 25 százalékos. Az angol mellett számos törzsi nyelv is elterjedt. A szigetek lakosai közül minden harmadik ember Honoluluban él, Oahu szigetén. Összességében pedig a népesség kétharmada található ezen a szigeten.

MACZÁK MÁRTON

 

2018/4