Előfizetés a lapra

Ha több pénz kell, írjon...

Akadémia, expedíció, Habsburg, Kelet-Ázsia, OTKA, történelem, Xántus János

2015/01/22

Az 1867. évi kiegyezés utáni első magyar kormány kultuszminisztere, Eötvös József azzal a hazai múzeumtörténetben alighanem példa nélküli biztatással bocsátotta útjára az Osztrák-Magyar Monarchia kelet-ázsiai expedíciójához csatlakozó Xántus Jánost, hogy „ha több pénz kell, írjon jó előre, s mindig lesz, amennyi kell”. Az expedíció elindulásáig vezető út, s maga az expedíció azonban távolról sem volt olyan zökkenőmentes, ahogy az a fentiekből következne.

Xántus János (Vasárnapi Újság)

A nyugat-európai országok mögött jócskán lemaradó Habsburg Birodalom a XIX. század második felére érte el azt a szintet, hogy felmerüljön távolabbi piacok iránti igény, az ottani eredményes működéshez nélkülözhetetlen kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok kiépítése. Mindezek jegyében került sor a Novara fregatt 1857–1859-es világ körüli útjára. Elsődleges célja a diplomáciai misszión túl, távoli országok és gyarmatok piaci viszonyainak feltérképezése volt, de tudományos feladatokat is teljesített. Az expedíció sikerein felbuzdulva az osztrák iparos és kereskedőkörök az 1860-as évek elejétől sürgettek egy elsősorban Kínába, Japánba és Sziámba indítandó expedíciót, erre azonban csak az 1866-os porosz–osztrák háború, és a Magyarországgal azt követően megkötött kiegyezés után kerülhetett sor. Ez a korabeli nagyhatalmaknak a világ felosztásáért folytatott versengésében azért is volt időszerű, sőt sürgető, mert Kína a két ópiumháború elvesztése, Japán pedig az Egyesült Államok nyomása folytán kénytelen volt megnyitni piacait.

Külön szerződés

Ezért a Monarchia elérkezettnek látta az időt arra, hogy diplomáciai kapcsolatokat létesítsen a három keleti szuverén állammal, és a területükre vonatkozó lehető legtöbb gazdasági, kereskedelmi információt gyűjtse össze. Erre különösen kedvezőnek mutatkozott a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása, ami lehetővé tette, hogy a Monarchia a nyugati hatalmaknál kedvezőbb pozícióra tegyen szert az Indiai- és a Csendes-óceán térségében.

 A K.u.K expedíciónak eladásra kínált, esetleg az osztrákok által meg is vásárolt tárgyak (bronz füstölőedény, bronzvázák), az előtérben látható a bécsi hüvelyket ábrázoló tábla, ami a méreteket mutatja (Néprajzi Múzeum)

 A kiegyezésben lefektetett elvek alapján Magyarországnak 30 százalékkal kellett hozzájárulnia az expedíció költségeihez, így érthető módon a Földművelési, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium arra törekedett, hogy mozgósítsa a hazai gazdaság szereplőit annak érdekében, hogy Magyarország is részesüljön a vállalkozás esetleges gazdasági eredményeiből. Az illetékes állami szervekkel ellentétben az Akadémia e tekintetben igen szkeptikus volt, ugyanakkor nemcsak azt tartotta fontosnak, hogy „…nemzeti múzeumunk az ez út közben gyűjtendő természetrajzi kincsekkel gyarapíttassék…”, hanem azt is, hogy a tudományos eredmények hozzájáruljanak Magyarország nemzetközi elismertségének növeléséhez.

 Az Akadémia azonban hiába vette igénybe Eötvös közbenjárását, beadványuk merev elutasításra talált arra hivatkozva, hogy az expedíció kizárólag diplomáciai és kereskedelmi jellegű lesz, és csak olyan országokat érint, ahonnan újabb tudományos eredmények nem várhatók, továbbá időrendje nem tesz lehetővé gyűjtéseket, legfeljebb arról lehet szó, hogy az Akadémia által megfogalmazott kérdéseket a kereskedelmi kiküldöttek tanulmányozzák.

 Az Akadémia azonban továbbra is ragaszkodott egy Xántus János személyében már meg is nevezett szakember kiküldéséhez. Ezt részben Xántus amerikai emigrációja során szerzett gyűjtői tapasztalatával, nyelvtudásával, konzuli és kereskedelmi ügyekben való jártasságával, de elsősorban azzal indokolták, hogy „Pesten Múzeumunknak európai fontossága az állattani szakban csak azóta van…”, mióta Xántus amerikai küldeményeivel gyarapította azt.

 Xántus háza Borneón (Néprajzi Múzeum)

Végül a bécsi hatóságok ellenállását is legyűrve Eötvös elérte, hogy az expedíció tagjai közé Xántus is bekerüljön, aki azonban – mintegy előre látva az út során fellépő hatalmi, politikai és tudományos nézetkülönbségeket – csak azzal a feltétellel fogadta el a felkérést, hogy feladata kizárólag tudományos jellegű lesz, a gyűjtésben szabad kezet kap, és szükség esetén kiválhat az expedíció kötelékéből. Mindezek biztosítása érdekében külön szerződést is kötött a közoktatásügyi miniszterrel. Ez leszögezte, hogy „A kiküldetés czélja a magyar nemzeti Museum, magyar tudományos Akadémia, s a magyar Kir. tudom. Egyetem természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményeinek gyarapítása, s az ottani természeti s népismei állapotoknak tanulmányozása […] mindenekelőtt a tudomány fentebbi ágazataira vonatkozó tárgyaknak gyűjtése…”.

A kultúra – a nemzet felemelése

Eszerint Xántus feladatköre jelentősen bővült az Akadémia eredeti javaslatához képest. Ennek hátterében legalább részben magát Eötvöst kell sejtenünk, tágabban értelmezve pedig azt az egymással szoros szakmai és emberi kapcsolatokat ápoló kört, amely a korszak magyarországi művelődéspolitikájában meghatározó szerepet játszott. Hajdani 48-asként úgy vélték, amit a kiegyezéssel politikai síkon elvesztettek, azt a nemzeti művelődés terén szükséges pótolniuk, és politikai függetlenség híján a kultúra fejlesztése révén érik el Magyarország Ausztriával szembeni emancipálódását, Nyugat általi elismertségét, és éppen Eötvös volt az, aki a magyar nemzet fennmaradását egyenesen kulturális kérdésnek tekintette. Arról pedig, hogy az ismeretek továbbadásában Eötvös a korábbiaktól eltérő szerepet szánt a múzeumoknak, egy 1870-es parlamenti felszólalása tanúskodik. Ebben azt fejtegette, hogy a Nemzeti Múzeumot ugyan eredetileg csakis magyar vonatkozású tárgyak gyűjtésére hozták létre, az azóta eltelt időben a múzeumok feladata egész Európában megváltozott, azokba beletartozik az újonnan létrejött tudományágak eredményeinek bemutatása is. Mindezt azzal egészítette ki, hogy Magyarország tör­ténelmi és ter­­mészet­tu­do­má­­nyi megismertetése a szomszéd országok, sőt az egész föld történelmi és természeti viszonyainak tanulmányozása nélkül nem remélhető, amihez a Nemzeti Múzeumot a hasonló európai intézmények színvonalára kell emelni.

 Yokohamai kereskedés, ilyenekben kínáltak európai műtárgykereskedőknek japán műtárgyakat. Xántus is ilyenekben vásárolt, a képet is ő hozta, habár nem ő készítette (Néprajzi Múzeum)

Mindezek fényében már világos, miért szánt Eötvös olyan feladatot is Xántusnak, amit az Akadémia eredetileg nem jelölt meg. Ahhoz pedig, hogy azt is megérthessük, mit értettek akkoriban „népismei” tárgyak alatt, érdemes még egy további szálat fölvennünk. Ez pedig a műipar fejlesztésének és az azt szolgáló intézmények létrehozásának kérdése.

 Noha már az 1840-es évek magyarországi iparfejlesztő kiállításain felvetődött a „népi ipar darabjainak” bemutatása, a kérdés valóban komolyan az 1860-as években merült föl, különösen az 1867-es párizsi világkiállítást követően, ahol Magyarország első alkalommal próbált a világ színpadára lépni egy Nemzeti Múzeum régiségeiből összeállított kiállítással. A tárlatot rendező Rómer Flórist a Párizsban látottak azonban mély csalódással töltötték el, mivel úgy látta, hogy Magyarország nem képes versenyre kelni a világ iparával. Ezért angol és osztrák mintára egy olyan intézet felállítását javasolta, amely elősegítheti a hazai kézműipar fejlődését.

 Xántus Sarawakból hazaküldendő ládája helyi nőkkel (Néprajzi Múzeum)

Mindent egybevetve ez a kettős szándék, a világ távoli népeinek megismerésére alkalmas, mai értelemben vett néprajzi gyűjtemény, illetve a hazai iparfejlődést előmozdító magas színvonalú kézművestermékek és művészeti alkotások beszerzésének szándéka csúcsosodott ki az Eötvös-féle utasítás egyetlen szavában, amikor természetrajzi és könyvészeti anyagok gyűjtése mellett „népismei” gyűjtemény összeállításával is megbízta Xántust. Ez a kettőség pontosan tetten érhető a hazahozott gyűjtemény összetételében, melyben éppúgy megtalálhatók a ningpói papírgyárban beszerzett papírminták, selyem- és porcelántárgyak, bronzszobrok, mint a borneói dajakok hétköznapi tárgyai és rituális kellékei.

155 000 tétel

Az önmagában is jelentős, 2500 darabot meghaladó „népismei” gyűjtemény azonban csupán elenyésző részét képezte a Xántus által összehordott, több mint 155 000 tételből álló, döntően zoológiai, növény- és ásványtani anyagnak, melyet numizmatikai és könyvészeti kollekció egészített ki. Ez annál is inkább hatalmas teljesítmény volt, mert Xántusnak egyedül és igencsak ellenséges közegben kellett működnie. Az Akadémia határozott követelése és Eötvös közbenjárása ellenére sem tarthatott vele preparátor, ennélfogva a gyűjtésen kívül neki kellett elvégeznie a gyűjtött anyag konzerválását, csomagolását és 200 láda hazaszállíttatását. Mindezt különösen nehezítette, hogy kénytelen volt alkalmazkodnia az expedíció két hajójának a diplomáciai és kereskedelmi tárgyalások alakulásától függő menetrendjéhez, ami hol sietségre kényszerítette, hol tétlenségre kárhoztatta. Mindezek azonban eltörpültek az expedíció osztrák és magyar tagjai közötti politikai és szakmai ellentétek mellett. A hajók tisztikara, élén az expedíció osztrák vezetőjével, Karl von Scherzerrel nem volt hajlandó a kiegyezés tényét elfogadni, s kizárólag osztrákként tüntették fel az expedíciót. Ezzel függött össze az a Xántussal szembeni követelés, hogy elsősorban a bécsi intézetek számra gyűjtsön, amit ő azzal utasított el, hogy gyűjtőmunkáját kizárólag a magyar kormány finanszírozta. Az ellentétek végül szakításhoz vezettek, s Xántus az expedícióból kiválva Borneón és Jáván fejezte be gyűjtőútját, ahol a néprajzi gyűjtés mellett az európai múzeumokban abszolút kuriózumnak számító állatokat is sikerült elejtenie, egy rinocérosz mellett kilenc orángutánt, melyek kikészítéséhez, ahogy Pulszky Ferencnek, a Nemzeti Múzeum igazgatójának írta, teljes konyak- és gin-készletét fel kellett használnia. Végül csaknem kétévnyi távollét után, 1870 novemberében érkezett haza.

 Orangután, Xántus rajza és megjegyzése  (Néprajzi Múzeum)

Gyűjteményének hazai fogadtatásáról elmondható, hogy egyes, valós alapot nélkülöző vagy éppen szűklátókörűségről tanúskodó bírálatok ellenére igen nagyra értékelték. Az alaphangot maga Jókai Mór adta meg, aki már a ládák bontása közben megtekintette a gyűjteményt, és arra a következtetésre jutott, „…múlhatatlanul szükséges, hogy azok egy külön ethnographiai osztályban egyesíttessenek s azoknak rendezése és az osztály terjesztése külön osztályőrre bízassék… Óhajtjuk, hogy e kincsek minél előbb átadathassanak a közhasználatnak.”

 Ennek jegyében nyílt meg 1871 pünkösdjén a Nemzeti Múzeum természeti tárának egyik termében a 2533 „népismei” tárgyból rendezett kiállítás, a következő évben pedig Jókai többi javaslata is valóra vált. A Nemzeti Múzeum 1872. március 5-én megalapított Ethno­gra­phiai Osztályának őrévé, azaz vezetőjévé Xántus Jánost nevezték ki, és gyűjteményének „műipari vagy iparművészeti beccsel” bíró része képezte a következő évben létrehozott Iparművészeti Múzeum törzsgyűjteményét, kiegészülve az 1873-as bécsi világkiállításra ugyancsak Xántus, illetve Rómer Flóris által összeállított magyarországi néprajzi gyűjteménnyel és a világkiállításon beszerzett keleti és ókori művészeti gyűjteménnyel. Így tehát Xántus János kelet-ázsiai gyűjtőútja két magyarországi múzeum alapjait vetette meg, nem szólva arról, hogy természetrajzi gyűjtései ahhoz is hozzájárultak, hogy a Nemzeti Múzeum Természetiek Tárából önálló tudományos osztályok jöjjenek létre.

 GYARMATI JÁNOS

2014/51