Előfizetés a lapra

A rettegés száz napja

Afrika, genocídium, hutu, népirtás, Ruanda, társadalom, történelem

2015/06/05

Alig több mint húsz éve egy kis afrikai országban megtörtént az, amire a hitleri genocídium után már senki sem számított. Ruandában a hutu többség csaknem 1 millió embert gyilkolt le csak azért, mert más népcsoporthoz tartozott. De vajon hol keressük ennek a mérhetetlen gyűlöletnek a gyökereit?

Az Ezer domb országának nevezett apró Ruandai Köztársaság az afrikai kontinens középső részén, az Egyenlítőtől kissé délre terül el. Hétmilliós népességének mintegy 85%-át a többnyire földművelésből élő hutuk alkotják, míg a kisebbségben lévő tuszik általában az értelmiségi pályákon helyezkedtek el. A jövedelmező állások megkaparintása még a gyarmati időkre vezethető vissza, amikor a belga tisztviselők kivételes bánásmódban részesítették a nyúlánk termetű pásztorokat, a tuszikat, s ezzel élesztették a két törzs közötti ellentéteket. Csak az utóbbiak tudtak drága iskolákba járni, s nekik jutottak a jövedelmezőbb állások is. Valójában mindkét népcsoport azonos vallású, azonos nyelvet beszél, s hogy ki a hutu és ki a tuszi, csak a személyi iratokból derül ki.

 1962-ben Ruanda kivívta a függetlenséget, s ettől kezdve a törzsi ellentétek időről időre kiújultak. Az összecsapások áldozatainak száma több százezerre tehető. A hutu törzshöz tartozó Juvénal Habyarimana államfő - aki még 1973 nyarán katonai államcsínnyel szerezte meg a hatalmat - elhatározta, hogy változtat az eddigi felálláson, s az összes vezető posztra a saját törzséből nevezett ki tisztségviselőket. Két évtizedes uralmát kezdetben semmi sem zavarta, ám a gazdasági nehézségek az életszínvonal csökkenéséhez vezettek, és a két népcsoport között újra feszültté vált a viszony.

 A tuszi III. Mutara király III. Lipót belga királlyal az 1930-as évek közepén

A szomszédos Ugandába menekült tuszik türelme 1990-ig tartott. Ekkor a Ruandai Hazafias Front (RPF) nevű katonai szervezet betört az országba, és gerillaháborút indított a hutu kormány ellen. Az elnök – engedve a nyomásnak – meghirdette a többpártrendszerre való áttérést, miniszterelnökének pedig egy tuszi származású politikust, Agathe Uwilingiyimanát választotta. Az országba ugyanakkor ENSZ-békefenntartókat hívtak.

Bozótkések rádiója

Az indulatok idővel talán lecsillapodtak volna, ám a szélsőségesek nem hagyták kihunyni a tüzet. Az Ezer Domb Szabad Rádiója és Televíziója nevű magánadó szinte megszakítás nélkül buzdította a „bátor hazafi” hutukat tuszi szomszédjaik kiirtására. Mindezt ideológiailag alátámasztotta az a hetvenes évek óta terjesztett összeesküvés-elmélet, amely szerint a kisebbségben lévő törzs titokban a hutuk megtizedelésére készül, hogy újból magukhoz ragadhassák a hatalmat. Ekkoriban a hutu háztartások alig egyharmada rendelkezett rádióval, de a kormány 1994 tavaszán tranzisztoros rádiókat osztott szét a lakosság körében. Műsorvezetők, sikeres énekesek és humoristák szórakoztatták a népet a tuszi „csótányokról” szóló dalokkal, kabarékkal, a műsorszámok között pedig egyértelmű felszólítások hangzottak el: „Helyezzétek készenlétbe a fegyvereiteket! A bemondó felolvasta a kiirtandók nevét, címét, autóik rendszámát”.

 A tömeggyilkos propaganda másik fő orgánuma az állami tulajdonban levő Ébredj! című napilap volt, amelyben szintén oldalakat tett ki a szörnyű halállista. A Hutu Tízparancsolat című hátborzongató gyűjtemény megtiltotta a „fajok közötti” szexuális kapcsolatot, ugyanakkor leszögezte, hogy tisztességes hutu nem érezhet szánalmat egy tuszival szemben. A szerzők részletesen elmagyarázták, hogy minden gyilkosság önvédelemnek számít, sőt még a „célszerű fegyver”, a bozótvágó-kés (a machete) „helyes” használatát is bemutatták. Néhány hónap alatt annyi machetét importáltak az országba, hogy minden harmadik hutu férfinak jutott egy. És mindezt a kormány tudtával és segítségével.

 A népirtás gondolata fokozatosan ragadt meg a hutuk fejében. Ez látszott ugyanis a „legjobb” megoldásnak, hogy a kicsi ország kevés földjén ne kelljen osztozkodniuk a tuszikkal. A népirtás kezdetén a „bozótkések rádiója” óránként sürgette hallgatóit: „Dolgozzatok gyorsabban, a sírok még nincsenek egészen tele! Gyertek barátaim, ünnepeljük a tuszik kiirtását!”. Már csak egy szikra kellett.

 1994. április 6-án Habyarimana a szomszédos Kenyában vett részt egy békekonferencián, de még aznap este hazatért országába. Az elnöki különgép leszálláshoz készülődött a főváros, Kigali repterén, amikor egymás után két, vállról indítható rakéta találta el. A kis utasszállító tűzgolyóként csapódott a földbe, és összes utasa szörnyet halt.

  A hutu Juvénal Habyarimana 1980-ban

Máig sem tisztázott, hogy kik követték el a merényletet, de a robbanás után alig néhány órával már mindenre elszánt, feldühödött hutu milicisták száguldoztak katonai dzsipeken, és mindenkire tüzet nyitottak, akit ellenségnek - azaz tuszi származásúnak - véltek. A katonák nyomában konyhakésekkel és kihegyezett végű botokkal felfegyverzett, részeg fiatalok nyomultak házról házra, és kifosztották a halottakat. A legkegyetlenebb mészárosok a meggyilkolt elnök pártjának radikális ifjúsági tagozatából, az Interahamwe-ből (Együtt Harcolók) kerültek ki.

 Uwilingiyimana miniszterelenök-asszony kétségbeesett telefonüzenetet intézett francia kollégájához, amikor értesült az eseményekről: „Kigali ostrom alá került. Lövöldöznek, embereket tartanak rettegésben. Úgy vélem, az államfő halálát akarják megbosszulni, de a tuszik nem felelősek a merényletért, amelynek körülményeit ki fogjuk vizsgálni.” Kérte, hogy az ENSZ-erők avatkozzanak be az incidensbe. Alig tette le a kagylót, hutu harcosok rontottak be a kormányfői rezidenciára. A tuszi származású miniszterelnök gyermekeivel együtt menekülni próbált, miközben tíz belga ENSZ-katona próbálta fedezni őket. A túlerő láttán azonban hamarosan megadták magukat. A lázadók még az elnöki palota közelében végeztek a kormányfővel és négy miniszterével, míg a lefegyverzett kéksisakosokat egy katonai táborba szállították. Rövid tanácskozás után azonban őket is agyonlőtték. Nem tudjuk, hogy ki harcol kivel, hol és miért – így jellemezte az országban kialakult helyzetet Roméo Dallaire, az ENSZ-csapatok kétségbeesett parancsnoka. Órák alatt megszületett a döntés: az összes kéksisakosnak el kell hagynia az országot. A vérengzést ettől kezdve már nem lehetett megállítani.

Nincs kegyelem!

És az évek óta hergelt lakosság mintha megőrült volna, iszonyú dühvel támadt egykori szomszédjaira. A kevés jóérzésű hutu – akiket nem fertőzött meg a gyilkos propaganda – választhatott, hogy önként csatlakozik a mészárosokhoz, vagy ők is az áldozatok sorsára jutnak. Azoknak, akik korábban a másik törzsből választottak házastársat maguknak, saját kezűleg kellett végezniük a párjukkal és a gyerekeivel.

 Az öldöklést helyi szinten a polgármesterek szervezték. Az emberek reggelente a falu főterén gyülekeztek, ahol kiosztották nekik a machetéket, és innen – mintha csak munkába indulnának – széledtek szét „tuszi vadászatra”. A szerencsétlenek a közeli mocsarakban és erdőkben próbáltak elbújni, de gyilkosaik mindenhol a nyomukban voltak, és úgy vágták le őket, mint a baromfikat. Később egy gyilkos így vallott: „Reggel kilenc óra körül gyülekeztünk. Vadásztunk 11-ig. Akkor egy kis pihenő. Délután visszajöttünk, és folytattuk 4–ig. Szabadnapot nem kaptunk még vasárnap sem”.

 A nap végén olyan mértékben részesültek az áldozatok javaiból, amennyit sikerült megölniük. Ezért a halottakat el sem temették. Senkinek sem kegyelmeztek: a nők szeméremtestébe karókat döftek, a terhes asszonyok hasából kivágták gyermekeiket. Áldozataik kezdetben még könyörögtek az életükért, később azonban már némán várták a halálos csapást.

Temetetlen holtak

 Még az addig köztiszteletnek örvendő értelmiségiek sem tudták kivonni magukat a borzalmakból. Egy őrjöngő iskolaigazgató az összes tanárt és tanulót beterelte az egyik osztályterembe, majd rájuk parancsolt, hogy a hutu törzsbeliek lépjenek ki a sorból. A többieket bezárta, aztán saját kezűleg gyújtotta rájuk az épületet.

 Az öldöklés a katolikus egyházat sem kerülhette el. Sokan menekültek a templomokba abban a reményben, hogy ott védelmet találnak, de csalódniuk kellett. Kivumu katolikus templomában 3000 tuszi keresett menedéket, de buldózerekkel rombolták le az épületet. A menekülni próbáló embereket késekkel, baltákkal, botokkal mészárolták le. Kigaliban a Szent Család-templom plébánosát élve egy latrinába hajították. Egy mindenki által tisztelt idős papot fejjel lefelé egy termeszvárba temettek.

Vérvörös folyó

A hutuk rémuralma pontosan 100 napig tartott. Ruanda határfolyóján megcsonkított és felpuffadt holttestek ezrei csorogtak le a Viktória-tóig. Végül július 4-én a jórészt menekült tuszikból verbuválódott Ruandai Hazafias Front benyomult az országba és véget vetett az öldöklésnek. A szomorú mérleg: 937 000 áldozat, az ország tuszi lakosságának mintegy 80%-a. Ezt követően a várható bosszú elől mintegy 1,5 millió hutu menekült a szomszédos államokba, ahol zsúfolt menekülttáborokban tengették nyomorúságos életüket.

 A későbbi népirtást megakadályozandó, rendelet született arról, hogy a személyigazolványokból ki kell törölni a törzsi hovatartozást, de a tettesek így sem kerülhették el a felelősségre vonást. Az ENSZ – amely joggal érezhetett lelkiismert-furdalást amiatt, hogy sokáig tétlenül szemlélte az öldöklést – egy 1948-as határozata alapján a tanzániai Arushában Nemzetközi Büntető Törvényszéket állított fel a népirtásra felbujtó legfőbb tisztviselők elítélésére. A tárgyalási jegyzőkönyvekben rögzített vallomások alapján olyan borzalmakra derült fény, amelyek még a sokat tapasztalt nemzetközi bírákat is megrendítették. A videófelvételek – amelyeket sok esetben maguk az elkövetők készítettek – szörnyűséges jeleneteket rögzítettek: eksztázisba esett gyilkosok áldozataik vérében lejtettek győzelmi táncot.

 Ruandai gyerekek a genocídium 20. évfordulóján tartott megemlékezésen, 2014

 1995 májusában elfogatási parancsot adtak ki a hutu Théoneste Ba­ga­so­ra ezredes ellen, mert feltételezték, hogy ő adott parancsot Ha­by­arimana elnök repülőgépének lelövésére. Ezzel akart ugyanis ürügyet teremteni a tuszik elleni irtóhadjárat megkezdéséhez. A felbujtásban vétkes kormánytagokra is sort kerítettek. Jean de Dieu Kambanda volt felsőoktatási, kutatási és kulturális minisztert az ellene felhozott vádpontok közül népirtásban és emberiesség elleni bűnök elkövetésében találták bűnösnek. Ennél is elborzasztóbb, hogy a katonák állítólag az egykori család- és nőügyi miniszter-asszony, Paulina Nyi­ra­ma­suhukó parancsára erőszakolták meg a tuszi nemzetiségű lányokat, asszonyokat. Dr. Clement Kayi­she­ma tartományi kormányzó a vád szerint menedéket kínált az üldözötteknek egy stadionban, ahol aztán maga is részt vett az áldozatok kínzásában és kivégzésében. Legalább 15 000 ember meggyilkolásában találták bűnösnek. Az Ébredj! című lap főszerkesztője, és a „gyűlölet rádiójának” igazgatója, Ferdinand Na­hi­ma­na is a nemzetközi bíróság elé került. A kiváló történész doktori disszertációját a Sorbonne-on védte meg a nyolcvanas években.

 Sokan mégis bírálják ezt a joggyakorlatot, ugyanis míg a legfőbb bűnösök a nemzetközi bíróság ítélete alapján maximálisan életfogytiglanra számíthatnak, addig az egyszerű embereket hazájukban állítják bíróság elé. Az úgynevezett Gacaca-törvénykezés során a családtagok, vagy egy adott faluközösség tagjai összegyűlnek egy nagy fa alatt, és szemtanúk meghallgatásával ítélkeznek a bűnösök felett. Máig több mint 600 vádlottat ítéltek halálra, és többüket ki is végezték – mégpedig nyilvánosan. Az idő azonban lassanként begyógyítja a sebeket és az ezer dombon hutuk és tuszik újra együtt munkálkodnak a földeken.

 HEGEDÜS PÉTER

 

2015/15